Szerző: Schmidt Mária
Megjelent: Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén; Budapest, Magvető, 1998, 54-84. o.

A magyar zsidóság az emancipáció kivívásától napjainkig tartó több mint száz éves modernkori története folyamán a holocaust évében, 1944 és 1945 márciusa között szenvedte el legnagyobb tragédiáját. A pusztulás mértéke közismert. A magyar zsidóság, mely egyike volt Európa és egyben a világ legjelentősebb zsidó közösségeinek, szinte érintetlenül került utolsó áldozatként a náci államgépezet pusztító karmai közé. Kevesebb, mint két hónap alatt - 1944. május 15. és július 10. között - rekord sebességgel gyömöszöltek vagonokba és szállítottak munka- és megsemmisítő táborokba több mint 400 000 embert - szinte a teljes vidéki zsidóságot.¹ A célállomás az esetek túlnyomó többségében Auschwitz volt.
Fel kell tehát tennünk a kérdést: milyen szerepet töltöttek, illetve töltenek be Auschwitz, és 1944-45 apokaliptikus történései a magyar zsidóság önképének alakulásában? Változott-e, és ha igen, milyen mértékben a magyar-zsidó viszony, mozdult-e, és ha igen, milyen irányba lengett ki a magyar zsidóság modernkori önazonosságát olyan markánsan kifejező magyar-zsidó kettős kötődés sokáig egyensúlyi helyzetben nyugvó mérlegének nyelve? Vajon a magyar holocaust tragédiájának hatására kialakult-e a magyar zsidóságon belül az igény önmaga helyének és szerepének új meghatározására?

Magyarország, az első világháborút követő trianoni békediktátumig többnemzetiségű ország volt. A magyar liberális nemesség és a magyar zsidóság vezetői a 19. század közepén kötöttek szövetséget, a magyar liberálisok Habsburg-ellenes, függetlenségi küzdelmeinek időszakában. A magyar uralkodó elit és a magyar zsidóság vezetői közötti kapcsolat erősnek és időtállónak bizonyult. Kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen az ország náci megszállásáig, 1944. március 19-ig fennállt, sőt egyes szálai egészen a Szálasi puccsig, 1944. október 15-ig megmaradtak.
A többnyire német orientációjú és kultúrájú zsidóság a 19. század közepétől feltűnő gyorsasággal magyarosodott el. Ahogy a két háború közötti korszak egyik legismertebb újságírója, Zsolt Béla írta:

"Apám fontos szellemi passzióit továbbra is németül és franciául elégítette ki, ahogy a korabeli zsidók, ha az üzlet komolyra ment, számolni is németül számoltak, s üzleti könyveit is németül vezette... Apám, aki később ügyvéd, majd bankigazgató lett, sohasem értette volna meg azt a szenvedélyes és őszinte, büszke magyarságot, mely később az én generációmban lángolt."²

A zsidók felekezetként, mózeshitű vagy az izraelita vallásfelekezethez tartozó magyarként határozták meg magukat, a magyar ügy, a magyar haza iránt feltétlen elkötelezettséget érezve, a nemzeti célokkal azonosulva. A nemzetiségiek lakta területeken mindenhol a magyar ügy előharcosai közé tartoztak. A liberális kormányzó erők mindig számíthattak zsidó szavazóikra. Cserébe korlátlan karrierlehetőségeket és védelmet kaptak az antiszemita uszítással szemben.³ E mindkét oldal számára előnyös és gyümölcsöző partnerkapcsolat eredményeként a magyar zsidóság tagjai egy generáción belül az ország egyenrangú, teljesen emancipált polgáraivá váltak. Mesés karrierek, igazi sikersztorik révén emelkedtek fel legjobbjaik a gazdasági- és közélet csúcsaira. A zsidó vállalkozók, gyárosok, iparosok egész iparágak, és ezen keresztül az egész magyar gazdaság felvirágoztatásához hozzájárultak. Fontos szerephez jutottak az ország kapitalizálásában, vagyis modernizálásában. Az ipari és kereskedelmi élet, valamint az értelmiségi pályák kulcspozícióit szép számmal töltötték be a zsidó polgárság képviselői. De nem záródtak le előttük az államigazgatási, közigazgatási pályák sem. Parlamenti képviselők, felsőházi tagok kerültek ki soraikból, és legkiválóbbjaik közül egyesek a miniszteri bársonyszékekbe is beülhettek. Bekerülhettek a hadsereg és a rendőrség magas rangú tisztjei közé is. A hivatalos Magyarország politikája az emancipációtól az első világháború végéig, a kettős monarchia felbomlasztásáig tartó időszakban kifejezetten zsidóbarát volt. Ezra Mendelsohnnak, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának szavaival élve: a korszak Magyarországa "zsidó paradicsom" volt.⁴
A magyar zsidóság szívvel-lélekkel kötődött Magyarországhoz, de hű maradt zsidóságához is. Az 1808-ban bekövetkezett schizma, az izraelita vallásfelekezet három részre - neológra, ortodoxra és status quo antére⁵ - való szakadása sem törte meg ezt az egységet. Zsidók és magyarok vagyunk, magyarok és zsidók vallották, egyforma fontosságot tulajdonítva a szópár mindkét felének. Jó magyarok és jó zsidók kívántak lenni.
Az első világháborút lezáró méltánytalan trianoni békeparanccsal új fejezet kezdődött Magyarország történetében. Az ország egy csapásra Közép-Európa legkisebb, leggyengébb államává vált. A területek elvesztése miatt érzett megalázottságot csak fokozta, hogy az 1918-19-es forradalmak olyan társadalmilag elfogadhatatlan személyeket emeltek vezető pozíciókba, akiknek jelentős része zsidó származású volt. Igaz, hogy az októberi forradalom élén még az ország egyik legpatinásabb nevét viselő mágnása: gróf Károlyi Mihály állt, a százharminchárom napig tartó vörös diktatúra azonban Kun Bélát, egy sikkasztási ügybe keveredett vidéki tisztségviselőt emelt az ország élére.⁶ Az új kormány minisztereinek többsége pedig a zsidó kispolgárság soraiból került ki. Kun rendszere tovább fokozta a vesztes háborúval járó káoszt, nem tudta megvédeni az ország területeit, ugyanakkor szabad folyást engedett a vörös terrornak.⁷ Mindezek eredményeként Magyarországon is felerősödött a vesztett háború után a régióban végigsöprő antiszemita erőszakhullám. Az első fenyegető megnyilvánulásokra 1918 novemberében, az Õszirózsás forradalom első heteiben került sor.⁸

"Az ún. fehérek bevonulásával tulajdonképpen csak folytatódott a kommün alatt elkezdődött kegyetlenkedések sorozata. Erős kommunista- és különösen zsidóellenes hangulat uralkodott az országban, mert azt hirdették, hogy a kommunizmust a zsidók csinálták, és ez volt az antiszemita hangulatkeltés alapja. A fehérek leginkább azokon a helyeken kegyetlenkedtek, ahol a vörös terror is a legvéresebben tombolt. Fehér, Tolna, Veszprém megyékben, Kecskeméten és környékén történt a legtöbb erőszakosság. A vérengzéseket minden esetben a fehér terrorcsapatok hajtották végre, a budapesti Britannia szállóban székelő vezérkar legényei. Ezek a Britanniások, a Lenin-fiúk⁹ fehér pártszínezésű utódai voltak..."

- írta visszaemlékezéseiben a szemtanú, Stern Samu, a magyar zsidó felekezet egyik kiemelkedő vezetője, aki több mint egy évtizedig állt a legfontosabb zsidó szervezetek élén.¹⁰
A magyar politikai vezetőrétegek felmondottnak tekintették a további együttműködést eddigi szövetségesükkel, a magyar zsidósággal, mert azok megsértették azt az íratlan szabályt, hogy távol tartják magukat a politikai hatalom közvetlen gyakorlásától. Úgy érezték, hogy 1918 és 1919 forradalmaival a magyar zsidóság képviselői nem egyszerűen részt kértek hagyományos szövetségesük politikai vezető szerepéből, hanem hatalmuk megtörésére, teljes kiiktatásukra is kísérletet tettek.
Sokan ettől kezdve a baloldallal, a terrorral, a kommunista eszmerendszerrel azonosították a zsidókat, akikben egyben külföldi, a magyarságtól idegen érdekek megtestesítőit látták.
Az első világháború végén Közép-Európában végigsöprő antiszemita hullám magyarországi tajtékjai, a fehér terror kilengései és a numerus clausus bevezetése ellenére, a húszas évek közepétől fokozatosan újrateremtődtek a magyar uralkodó körök és a magyar zsidóság vezetői közötti együttműködés továbbfolytatásának feltételei. A két háború közötti régi-új politikai elit az ország régi nagyságának, erejének és rendjének új életre keltését célozta meg. A magyar zsidóság is a régi állapotok visszaállítását óhajtotta. Mindkét fél a múlt restaurálását remélte a jövőtől.
A magyar zsidóság magyar és zsidó kettős kötődését megújítva a két háború közötti hosszúra nyúlt fegyverszünet időszakában is elutasított minden ezzel ellentétes vagy ezt megkérdőjelező felfogást. A régióban továbbra is egyedül Magyarország zsidósága nem alapított önálló politikai pártokat, egyedül itt nem tudott a cionizmus, a zsidó népi gondolat, kivergődni marginalitásából. A mintegy félmilliós magyarországi zsidóságon belül a Cionista Szövetség taglétszáma még Hitler hatalomra jutása után sem haladta meg a kétezer főt, a befizetett sékelek összege pedig, mellyel Palesztina újjáépítését, az eljövendő zsidó állam létrejöttét támogatták, alatta maradt egy nagyobb lengyel város, pl. Vilna és környéke adományainak. A magyar cionista mozgalom volt Európában a legjelentéktelenebb. Különös fontosságot kell tulajdonítanunk e két tényezőnek - az önálló politikai párt hiányának és a cionizmus gyengeségének¹¹ - hiszen a zsidó népi gondolattól és az önálló politikai mozgalmaktól való idegenkedés tovább erődítette a magyar zsidóságnak közép-kelet-európai hittestvéreitől eltérő fejlődését, mely a magyar zsidóság történetének és önképének a mai napig tartó "különutasságát" eredményezte.
Önálló zsidó politikai mozgalmak, pártok híján a politika iránt fogékony magyar zsidó fiatalság elsősorban a baloldali, szociáldemokrata és illegális kommunista pártok felé fordult, így tehát a zsidó származásúak szerepe a baloldali politikai szervezetekben a két háború közötti időszakban is tovább erősödött. (Számuk azonban mindent összevéve sem haladta meg a tízezer főt.) A 19-20. században a zsidóság egy része a világon mindenhol fontos tényezője volt a szocialista és munkásmozgalmaknak, de szerepük sehol nem vált olyan erőteljessé, szinte kizárólagossá, mint éppen Magyarországon. Ahogy Robert Michels, az európai munkásmozgalmak történetét feldolgozó, ma már klasszikusnak számító munkájában megállapította:

"Sok országban pl. Oroszországban és Romániában, mindenekelőtt azonban Magyarországon és Lengyelországban a munkásosztály pártjainak vezetése szinte kizárólag zsidó kezekben volt."¹²

(Tegyük még hozzá, hogy Magyarország esetében ez az állítás több-kevesebb módosítással 1956-ig igaz volt.)
A két háború közötti régi-új Magyarország nem folytatta a megelőző korszak zsidóbarát politikáját, de a második világháború küszöbéig, 1938-ig nem volt zsidóellenes sem. Így volt ez annak ellenére, hogy 1920-ban, a trianoni békeparancs aláírásának évében, az utódállamokból tízezrével menekülő állástalan értelmiségiek nyomásának és Kun Béla balul sikerült kísérletének is köszönhetően a széles körű zsidóellenes közhangulatnak engedve, a magyar zsidó fiatalság felsőoktatási intézményekben történő továbbtanulását korlátozó úgynevezett numerus clausus törvényt fogadott el a magyar parlament. Ez a rendelkezés, melynek következetes végrehajtásáról nem gondoskodtak, és melyet 1928-ban vissza is vontak,¹³ elsőként ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvén. Az ezt követő évtizedben 1928 és 1938 között, a jogegyenlőség újra helyre állt, a magyar politikai vezetőréteg és a magyar zsidóság vezetése közötti kapcsolat új alapokra helyeződött. Ez a partneri viszony nem jelentett többé egyenrangú felek közötti érdekszövetséget, hanem a megváltozott kül- és belpolitikai helyzetnek megfelelően a zsidó fél bizonyos fokig alárendelt szerepét konzerválta, így többek között tudomásul kellett vennie, hogy a köz- és államigazgatás, valamint a fegyveres testületek kapui bezáródtak előtte. Igaz, a gazdasági és kulturális élet területein ezernyi lehetőség maradt tehetségük kibontakoztatására. Ez az időszak, a magyar zsidóság másodvirágzásának kora, megerősítette a magyar zsidóságot abban a hitében, hogy a háborút lezáró hónapok antiszemitizmusa, a fehér terror és a numerus clausus csak az országvesztés következtében fellépő kivételes és meg nem ismétlődő epizódok voltak, és a konszolidáció megerősödésével együtt a zsidóság mindazon jogait és pozícióit visszanyeri majd, amelyekkel a múltban rendelkezett. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az 1928-tól 1938-ig tartó évtized közepétől Hitler militánsan antiszemita Német Birodalma vált Közép-Európa meghatározó erejévé. A zsidó lakosság a szomszédos országokban mindenhol - még a magyar zsidó és nem-zsidó társadalom hagyományos mintaországának számító Németországban is - a magyarországinál lényegesen kedvezőtlenebb körülmények közé került. A tárgyalt évtizedben tehát a magyar zsidók helyzete, ha romlott is az első világháború előtti viszonyokhoz képest, még mindig jobb volt, mint a szomszédos országokban élő sorstársaiké. A magyar zsidóság kettős kötődésének felülvizsgálatára tehát ebben az időszakban nem került sor. Fenntartására a diszkriminációs törvénykezés és a II. világháború időszakában is lehetőséget adott az az érvelés, hogy a zsidóellenes intézkedések elsősorban külső kényszer hatására születtek, és belső támogatói is a német nácik által pénzelt körökből kerültek ki. A magyar zsidóság, melyet 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel és számtalan egyéb rendelkezéssel polgári és személyi szabadságjogainak jelentős részétől megfosztottak, gazdasági és politikai jogaiban korlátoztak, egészen az ország náci megszállásáig tudatában volt annak, hogy a fenti jogfosztó intézkedések ellenére sorsuk lényegesen kedvezőbben alakul európai hittestvéreiknél. A fentiek alátámasztásául Komoly Ottónak, a Magyar Cionista Szövetség elnökének 1943. július 2-án kelt, a belügyminiszterhez intézett beadványából idézek:

"(...) A pozitívumok közé kell sorolnunk elsősorban azt a tényt, hogy a kormányzat eddigi intézkedései, ha fájdalmasak is voltak számunkra, végeredményben a fentebb felsorolt veszteségektől eltekintve, a magyar zsidóság majdnem teljes állagának átmentését tették eddig - és mint remélni merjük továbbra is - lehetővé oly időkig, melyekben a zsidókérdés rendezettebb körülmények között és nyugodtabb légkörben lesz megoldható. Tudatában vagyunk annak, hogy a bennünket sújtó intézkedéseknek nagy szerepük volt abban, hogy a zsidóságot nem érték még súlyosabb csapások és még komolyabb veszteségek és főképpen nem érte az a rettenetes sors, amelyben a szomszédos országok zsidóságának volt része, hanem még ma is olyan körülmények között él, amelyek lehetővé teszik számára a jövő kérdéseivel való foglalkozást és sorsának önálló intézését... Nem hunyhatunk szemet ama ténnyel szemben, hogy a magyar társadalmi élet számos pontja teljesen érintetlen maradt a zsidóellenes propaganda hatásától, ami a magyar nép józan életfelfogásának és bölcs fegyelmezettségének kétségtelen bizonyítéka."¹⁴

Komoly sorai azt bizonyították, hogy a magyar zsidóság kettősgyökerűségéből látszatra kiszabadult, önmagát már nem magyar zsidóként, hanem kizárólagosan zsidóként meghatározó cionista vezető elkötelezettsége a magyar ügy, magyar hazája mellett az utolsó percig megmaradt.¹⁵

Magyarország szuverenitása 1944. március 19-én megszűnt. A náci bábok által dirigált ország nem védte többé zsidó polgárait. A hagyományos uralkodó körök egy részének az utolsó pillanatban még sikerült a katonaköteles korban lévő zsidó férfiakat munkaszolgálatra behívni, és ezzel megmenteni őket a deportálástól. Horthy pedig a világ közvéleményének nyomására és a hozzá közelállók ösztönzésére 1944. július 10-én megakadályozta a főváros zsidó lakosságának Auschwitzba hurcolását. E két mentőintézkedésnél többre a hagyományos uralkodó csoportok részéről már nem futotta. A politikai elittel való együttműködésnek vége szakadt. Az egykor olyan jelentős számú magyar zsidó közösség az átélt üldöztetések során alaposan megcsappant. 1945 végére a deportálásokból és munkaszolgálatból visszatértek, illetve az ország területén, mindenekelőtt a szisztematikusan végrehajtott deportálástól megkímélt fővárosban, Budapesten, ezen belül Európa egyetlen nem megsemmisített gettójában fellelhető túlélők, mintegy kétszázezer ember kezdhetett neki újra az életnek.¹⁶ Túlnyomó többségük budapesti volt, vagy legalábbis itt rendezkedett be, csak mintegy ötvenezer fő szóródott szét vidéken.
A magyar zsidóság veszteségei iszonyatosak voltak. A magyar-zsidó kettős kötődés alapjaiban rendült meg. A bekövetkezett tragédiára a kettősgyökerűséget vallók nem találtak magyarázatot, és nem tudtak választ a legégetőbb kérdésre, a hogyan továbbra sem.
1944 és 45 tavasza között, egy év alatt Magyarország másodszor is egy idegen, diktatórikus berendezkedésű nagyhatalom uralma alá került. A rövid, de súlyos veszteségekkel járó náci megszállást felváltotta a szovjet, mely hosszú időre rendezkedett be. Uralma első három évében ugyan még - mindenekelőtt külpolitikai szempontokat figyelembe véve - egyfajta demokratikus látszat fenntartásában volt érdekelt, a tényleges politikai és gazdasági hatalmat azonban Moszkva és ügynökei soha, egyetlen pillanatra sem engedték ki kezükből. A Vörös Hadsereg melletti fegyveres testületet, a politikai rendőrséget, "a párt öklét"¹⁷ - ahogy később becézték - pedig az első perctől kezdve tudatosan teljhatalmuk megszerzése érdekében mozgatták. 1945 tavasza a magyarok és magyar zsidók közötti viszony tekintetében is új helyzetet teremtett. Az ország modernkori történetében most először állott szemben egymással zsidók és nem-zsidók érdeke. Az országot a náci fegyverektől megszabadító Vörös Hadseregben az életben maradt zsidóság felszabadítóját és megmentőjét látta. A magyar társadalom döntő többsége azonban zsidónak bélyegzett honfitársaival ellentétben a Vörös Hadseregben a fosztogató, nőket erőszakoló új megszállókat félte.
Az újonnan berendezkedő ország vezetésétől a holocaustot túlélő zsidó lakosság az alábbiak megoldását várta: kárpótlást - erkölcsi és anyagi tekintetben -, az ellenük elkövetett bűntényekben elmarasztalható személyek jogi felelősségre vonását, valamint feloszlatott és anyagilag tönkretett szervezeteik talpra állítását.
A náciktól már felszabadított Debrecenben megalakított Ideiglenes Nemzeti Kormány¹⁸, illetve az 1945 végi szabad választások után létrejött koalíciós kormány első intézkedései között rendelkezett a zsidóellenes diszkriminatív törvények hatályon kívül helyezéséről.¹⁹ A megmaradt zsidóságnak a kártérítés mindkét formájára igencsak szüksége volt. Legtöbbjüknek egyáltalán nem volt hova mennie, több mint 85%-uk közkonyhára szorult, ruhaadományokból öltözött fel. Az üldözöttek anyagi jóvátételére azonban csak nagyon korlátozott mértékben került sor. Az elhurcolt zsidók, illetve a háború rémségeit az országhatárokon belül átélt nem zsidók kevés megértést tanúsítottak egymás szenvedései iránt. A zsidó lakosság nagy tömegeinek deportálása idején Magyarországot még nem érintette a világégés, elvárásaikat ezért csak nehezen tudták a lepusztult otthon realitásaihoz igazítani. Az a vagyon, mely egykor a zsidónak minősített magyar állampolgárok tulajdona volt és elkobzásra került, nem-zsidó új gazdáik kezére jutva nem mindig vészelte át a háború pusztításait. A tomboló inflációval beköszöntő béke, a rettenetesen nehéz gazdasági feltételek közepette pedig mindenki tíz körömmel ragaszkodott ahhoz, amit sikerült megszereznie, és a bombázások, ostrom, két hadsereg dúlása stb. ellenére megtartania, és esze ágában sem volt bármit is a korábbi tulajdonosoknak visszajuttatni. A zsidó szervezetek újonnan pozícióba került vezetői számára ezen a ponton vált először nyilvánvalóvá, hogy csoportérdekeik érvényesítésére az új "demokráciában" nincs esélyük. A zsidóságtól elkobzott vagyont a "demokratikus erők" legtöbbször saját céljaiknak megfelelően használták fel.²⁰
Az ország mögött hagyott tragikus, sorsfordító év szörnyűségeinek feldolgozása és elemzése szinte a nácik kiűzésének pillanataiban kezdetét vette. A holocaust borzalmairól, a zsidóság szenvedéseiről a túlélők 1945 és 1948 között, a "kvázi demokrácia" éveiben beszámoltak a közvéleménynek.²¹ Szép számban jelentek meg memoárok, és megszülettek az első történelmi feldolgozások is.²² A zsidóság által elszenvedett borzalmakért, az ország rommá tételéért a Szövetséges Hatalmak által előírt módon sor került a háborús és népellenes bűnökben elmarasztalt háborús bűnösök felelősségre vonására.²³ Népbíróságok elé állítottak volt miniszterelnököket, minisztereket, országgyűlési képviselőket, bírókat, tábornokokat stb. Rajtuk keresztül ítéletet mondtak az egész ancien régime felett, a régi és az egyre újabb és újabb perekben az új politikai elit felett is. Nem csoda, ha a szaporodó népbírósági eljárásokat, valamint a politikai rendőrség ténykedését a társadalom nagy része bosszúként, és ami még rosszabb, sokan egyfajta "zsidó bosszúként" élték meg.

"Az a tény, hogy a népbíráskodásban számszerűen túlsúlyban voltak a zsidó származásúak (...) tápot adott a lappangó antiszemitizmus újjáéledésének. (...) Előfordult, hogy egy keretlegény ügyének tárgyalásakor a tanács (1. népbíróság) tagjainak zöme és esetleg a tanácsvezető (bíró), valamint a népügyész is zsidó származású volt…"²⁴ - emlékszik a volt népbíró.

Ugyanerről Nagy Ferenc miniszterelnök:

"A munkaszolgálatból visszatért zsidók elárasztották a magyar politikai rendőrséget, ahol nem az objektivitás és a megbékélés, hanem a bosszú szellemében járnak el a politikai gyanúsítottakkal. Ez nagyon rossz vért szül és nem alkalmas arra, hogy hozzájáruljon a magyarországi antiszemitizmus likvidálásához..."²⁵

És a politikai rendőrség egyik volt tagja:

"Huszonhárom éves koromban léptem rendőri szolgálatba és már annak idején könyörtelen gyűlölettel viseltettem a fasizmussal és általában az imperializmussal szemben. Szüleimet deportálás alatt elpusztították a nácik, én mint munkaszolgálatos kétszer életveszélyben forogtam és életben maradásomat a szovjet csapatok előrenyomulásának köszönhettem. Ezzel a gyűlölettel kerültem rendőri szolgálatba. (...) Az Államvédelmi Hatóság vezetői az osztályellenség gyűlöletére neveltek bennünket, arra, hogy a legkönyörtelenebb magatartást kell tanúsítanunk. A cél szentesíti az eszközt."²⁶

Mindezek ellensúlyozására a zsidó közélet számos vezetőjét, pontosabban volt vezetőjét is beidézték a politikai rendőrségre.²⁷ A legfőbb háborús bűnösök ellen lefolytatott ún. népbírósági eljárásokkal egy időben pedig megrendezték dr. Berend Béla szigetvári rabbi, a zsidó tanács volt tagjának népbírósági tárgyalását is. Berend pere egyike volt az első konstruált pereknek.²⁸ Az eljárás mögött meghúzódó politikai szándékot a népbírósági ítélet indoklása expressis verbis tartalmazza:

"A népbíróság ehelyütt utasítja vissza a magyar demokrácia ellenségeinek azt az eléggé el nem ítélhető gyanúsítását, hogy népellenes bűncselekményt csak a zsidóság ellen lehet elkövetni, illetve az csak akkor üldöztetik, ha a zsidóság ellen követik el."²⁹

A Berend rabbi ellen felhozott koholt, bizonyítást sohasem nyert vádak: náci bérenc, fasisztabarát, kollaboráns, közönséges tolvaj stb. ugyanakkor - kiagyalóik szándékai szerint - kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy fokozzák azokat az antiszemita érzelmeket, melyek a vesztes háború utáni nehéz időkben - a zsidókat ért rettenetes tragédia ellenére - az új viszonyok között, sokakban pislákoltak. Berend pere egyben a klerikális reakció ellen folytatott harc első láncszemévé is vált. Eléggé el nem ítélhető módon a Berend-ügy kiagyalói az ellene folytatott eljárással megkísérelték, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófájáért érzett felelősség egy részét áthárítsák az áldozatra. A bírósággal mondatták ki, hogy a magyar zsidók maguk is segédkezet nyújtottak saját elpusztításukhoz.
A megszállók, az új urak tankjain Moszkvából érkező kommunisták, mint a fentiek bizonyítják, minden eszközt latba vetettek, hogy a magyar társadalom feléjük irányuló ellenszenvét leküzdjék, vagy legalábbis közömbösítsék. A magyar nép döntő többsége ugyanis "nem"-mel szavazott a kommunisták által képviselt régi (Kun Béla) - új rendszerre.³⁰ Különös nehézséget okozott számukra, hogy a kommunista párt vezérkara, mindenekelőtt a Moszkva bizalmát élvező quislingek, kevés kivételtől eltekintve zsidó származásúak voltak. Ezért a katasztrofális gazdasági helyzetben élő, a megszállók kénye-kedvének kitett ország - melynek több százezer lakosát hurcolták el a Szovjetunióba országot építeni³¹ - az új, kialakulóban lévő rendszert sokszor "zsidó rendszerként" élte meg.³² Az emberek azt tapasztalták, hogy sok helyen az új, helyi hatóságok, de legalábbis a "demokratikus" rendőrség közegei, a népbíróságok bírái és ügyészei - akik okkal vagy ok nélkül számon kérték viselt dolgaikat -, gyakran a kereskedő, aki nem akart az értéktelenné vált pénzért árut adni, zsidó származású volt. De azok a kommunista párti politikusok is, akik naponta szerepeltek az újságok címlapjain, beszéltek a rádióban, az "üldözöttek" közül kerültek ki. A jobboldali sajtó huszonöt évi ijesztgetése után a zsidó-kommunista világ-összeesküvés réme kezdett alakot ölteni. A két háború közötti és az 1944-ben tetőző antiszemita uszításhoz a fenti tapasztalatokon kívül a kommunista párt még egy új érvet is szállított, és osztályharcos alapról hirdetett harcot a "tőkés elnyomók" ellen. Hogy a népnyúzó tőkések, a feketézők kísértetiesen hasonlítottak a szélsőjobboldali sajtóból ismert zsidóábrázolásokra, a holocaust szörnyűségei utáni hónapokban talán mégsem lehetett teljesen véletlen.
A fent ismertetett ellenérzések ellensúlyozására a kommunista párt szónokai - a legtöbb esetben zsidó származásuk ellenére -, gyakran és előszeretettel nyúltak az antiszemita uszítás fegyveréhez. A magyarországi antiszemita tüntetésekről Ózdon, illetve Sajószentpéteren a korabeli szemtanú, a palesztinai kivándorlást szervező budapesti iroda munkatársa is megállapította: "a tüntetéseket a szociáldemokrata és kommunista párt rendezte."³³
A kommunista párt vezetői által népítéletnek keresztelt antiszemita kilengések felbujtói és kivitelezői egyaránt a kommunista párt vagy valamelyik általuk befolyásolt vezetés alatt álló szervezetének (pl. Nemzeti Parasztpárt) tagjaiból kerültek ki.³⁴ Ha kellett, antiszemita demonstrációkat szerveztek, ha célszerű volt, pogromokra bujtogattak. Nem véletlen, hogy az 1946-os év antiszemita népkitörései Lengyelországtól, Csehszlovákián át egészen Magyarországig, kísértetiesen azonos forgatókönyv alapján, szinte azonos időben zajlottak le.³⁵
A népharagot szító és manipuláló kéz az egész táborban azonos volt. Minden jel arra mutat, hogy a fenti országok "népítéleteit", melyek Lengyelországban és Magyarországon emberéleteket is követeltek, a szovjet államvédelmi szervek rendezték, illetve provokálták ki. A "spontán" antiszemita népmegmozdulások előtti hetekben a szovjet államvédelmi szervek Közép-Kelet-Európában mindenhol őrizetbe vették az illegális palesztinai kivándorlást lebonyolító ún. bricha (menekülés) irodák munkatársait, akiket hosszabb-rövidebb benntartózkodás után kiengedtek, és tevékenységük továbbfolytatását is engedélyezték. Magyarországon a bricha egyik vonatát 1946. április 9-én Torbágynál feltartóztatta az Államvédelmi Osztály, a vonatot kísérő palesztin kiküldöttet (sliach), Jona Rosent letartóztatták. Az akciót Fjodor Bjelkin szovjet államvédelmi altábornagy (Baden bei Wien) személyesen irányította. A sliach első kihallgatásait is ő folytatta le. Rosent 20 ezer dollár lefizetése ellenében szabadon bocsátották. A pénzt a kommunista párt egyik vezetőjének, Vas Zoltánnak kellett átadni.³⁶ Nem lehet véletlen, hogy amikor a már új életet kezdett maradék zsidóságot a népkitörésekkel távozásra ösztönözték, az illegális kivándoroltatás tovább folytatódhatott. A lengyel zsidóság tízezerszám indult útnak Palesztina felé, Magyarországról viszont a kunmadarasi két halott és nyolc súlyos sebesült, valamint a miskolci két halott ellenére sem távoztak jelentős számú magyar zsidó tömegek.³⁷
A szovjet akciók mozgatórugóit elsősorban a zsidó állam megalapítása körüli nemzetközi erőviszonyok alakulásában kell keresnünk. A Szövetséges Hatalmak, az angol és amerikai fél közötti - szovjetek által remélt - ellentétek elmélyítésétől és a létrejövő új zsidó államtól a Szovjetunió politikai befolyásának növekedését remélte. Úgy hitte, hogy a születendő zsidó állam a szocializmus előretolt bástyája lesz a Közel-Keleten. A távozásra kényszerített kelet-európai zsidók pedig hálásak lesznek felszabadítóiknak, és a zsidó állam megalakításában játszott pozitív szerepe miatt Palesztina többi lakójával együtt a szovjet politika támogatóivá válnak. Belpolitikai hasznot is reméltek a szovjetek attól, ha azok a zsidók, akik nem váltak a kommunizmus feltétlen híveivé, eltávoznak. Úgy számoltak, hogy amennyiben jelentősen apad a tábor országainak zsidó lakossága, akkor csökkenni fog a valóban meglévő antiszemitizmus. A provokált népkitörések bíróság elé állított tetteseinek szigorú felelősségre vonásával pedig bizonyítani óhajtották, hogy kíméletlenül fellépnek az antiszemitizmus ellen, melyért, mint azt a lefolytatott perek, illetve eljárások bizonyították: az egyházak, a polgári pártokban megbúvó "fasiszta elemek" és az általuk félrevezetett egyszerű emberek a felelősek. Nem kell tehát a nyugat-európai közvéleménynek túl sok könnyet ejtenie ezekért a "velejéig fasiszta" országokért, még akkor sem, ha esetleg a "demokratikus erők" részéről is történnek kifogásolható dolgok. Õk azonban legalább nem fasiszták, nem antiszemiták. A kommunisták lecsaptak tehát a "reakcióra", megbélyegezték a fasiszta maradványokat és "tűzzel-vassal harcoltak" az antiszemitizmus ellen. A kommunista párt főideológusa: a "magyar Goebbels", az ugyancsak zsidó származású Révai József szerint:

"(...) mert a népmozgalmak kapcsán voltak antiszemita kilengések is, nem vagyunk hajlandóak elítélni magát a népmozgalmat (...) az antiszemitizmus ellen küzdeni kell, de ezt a küzdelmet alá kell rendelni a reakció elleni harcnak."

Ugyanerről a pártvezér Rákosi Mátyás:

"Teljesen tűrhetetlen, hogy az MKP-t, a legkövetkezetesebb demokrata pártot azzal lehessen megvádolni, hogy eltűri az antiszemitizmust, holott mindenki tudja, hogy pártunk ebben a tekintetben a legkíméletlenebb harcot folytatja. Azokkal szemben, akik a tömegmegmozdulások folyamán súlyos hibákat követtek el (?!) élesen felléptünk és ennek a fellépésnek szervezeti következményei is voltak."³⁸

A régi és új, nem-kommunista politikai elittel "háborús bűnösként", összeesküvőként, kémként, illetve egyéb ürüggyel, legtöbbször adminisztratív úton történő leszámolás, a zsidó származású elvtársak jelentős pozícióhoz jutása az új demokráciákban, az antiszemita agitáció felelőtlen szítása egyfelől és hangos megbélyegzése másfelől - mindez többé-kevésbé az egész szocialista táborra jellemzővé vált. A nyílt kommunista diktatúrára való áttéréstől, 1948-tól kezdődően, egészen a rendszer 1990-es bukásáig azonban Magyarország szocialista testvérországaitól mégiscsak némiképp eltérő politikát folytatott a "zsidókérdés" kezelésében. A különbségek három fő irányból mutathatók ki:

- az emigrációval kapcsolatos kérdésekben
- az anticionista perek kezelésében, valamint az anticionista tömegkommunikációs kampányok vezetésében
- a zsidó származású kommunistáknak a kommunista párton belüli szerepében.

Magyarország 1949 elejétől nem engedélyezte tovább állampolgárai számára az ország elhagyását. Ez természetesen az Izraelbe irányuló kivándorlásra is vonatkozott. Ez a politika 1956-ig alapvetően változatlan maradt, mialatt a többiek: Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Lengyelország megnyitották határaikat és gyakorlatilag minden zsidó polgáruk számára engedélyezték a távozást.³⁹ A nagyvonalú kivándoroltatási politika eredményeképpen Magyarország kivételével nem maradt számottevő zsidó közösség a régióban.
Egy kortárs anekdota szerint Rákosi és a kommunista párt többi zsidószármazású vezetői azért ellenezték olyan hevesen a magyar zsidóság kivándorlását, mert attól féltek, hogy egy nap Budapest népe olyan feliratú táblákkal vonul majd fel, melyen az áll: "Ti is vándoroljatok ki!" Lehet, hogy ez a "félelem" is közrejátszott abban, hogy a magyar párt vezetői nem engedélyezték a magyar zsidók kivándorlását, valószínűbb azonban, hogy a kivándorlással kapcsolatos eltérő politika gyökerei abból a tényből fakadtak, hogy a tömb többi országával ellentétben Magyarország homogén nemzetállam volt, maradék kisebbségeinek kitelepítése nem tartozott nemzeti céljai közé. A svábok deportálásával így is értékes, többségében a magyarsághoz lojális tömegeket vesztettek, akiknek országépítő munkáját nem volt könnyű pótolni. A magyar társadalom modernizálásában fontos szerepet játszó magyar zsidók nagy számban való kiengedése vagy elüldözése ellentétes lett volna az újjáépítés érdekeivel. Fontos szempont volt az is, hogy az első időkben az örökös káderhiánnyal küszködő kommunisták nem nélkülözhették azokat a lelkes, zsidó származású jelentkezőket, akik az új ideológiában bízva a kommunista párt támogatóivá és híveivé váltak. A magyar zsidók egy része ugyanis a magyar-zsidó kettős kötődésben csalódva az új identitást ígérő szocializmus felé fordult.
A szocializmus a magyar-zsidó szópár mindkét tagja helyett mást kínált. A magyar helyett: nemzetközit, internacionálist, a zsidó helyett: elvtársat. Az internacionalizmus segítségével úgy tűnt, hogy megkerülhetővé válik a magyar, illetve a zsidó nemzethez való tartozás közötti választás. A holocaustot közvetlenül követő években a zsidó állam megalakításáért, illetve fennmaradásáért folytatott élethalálharc idején a nemzethez való tartozás, a nemzetben való gondolkodás meghaladását ígérő szocializmus a zsidóság, különösen a cionista ifjúsági mozgalmakhoz az utolsó években, így vagy úgy kötődő zsidó ifjúság esetében ezért egyben cionista-ellenes is volt.
A magyar zsidó közélet legjelentősebb változása a holocaust utáni időszakban az volt, hogy a cionista mozgalom jelentős befolyásra tett szert. Cionisták fontos pozíciókhoz jutottak a különböző zsidó szervezetekben, mindenekelőtt az egyetlen sok pénzzel rendelkező intézmény, a JOINT vezetésében.⁴⁰ Ezeknél is fontosabb volt azonban az a hatás, melyet a cionista mozgalom az ifjúságra gyakorolt. A cionisták befolyásának megerősödése a zsidóság szervezeteiben, ezen belül az ifjúság nevelésével kapcsolatos összes fontos pozíció cionista kézbe adása⁴¹ nagyon pontosan visszatükrözte azt az ideológiai válságot és az ebből fakadó tanácstalanságot, ami a magyar zsidóság nem cionista vezetőit jellemezte. A cionisták válasza az átélt borzalmakra egyszerű és logikusnak tűnő volt. Részt kell venni a zsidó állam megteremtéséért vívott harcban. El kell menni Palesztinába. Annak ellenére, hogy Magyarország 1945 tavasza és 1946 decembere között a palesztinai kivándorlás egyik fontos tranzitállomása volt és több mint ötvenezer lengyel, kárpátaljai és román zsidó haladt át a fenti időszakban nyugat felé az ország területén, magyar zsidó csak mintegy öt-hatezer távozott Palesztinába, elsősorban gyermekek és fiatalok, többnyire halucok. Megállapítható tehát, hogy a cionista eszmék továbbra is csak a magyar zsidóság egy jelentéktelenül kis körében fejtettek ki valódi vonzerőt, a többség, a történtek ellenére is, a maradást, hazáját választotta.

"A magyarországi zsidóságnak (...) tudnia és éreznie kell azt, hogy szívet cseréljen, aki hazát cserél, még akkor is, ha ennek az országnak a lakói nagyon-nagyon mostohán bántak vele"
- hangzott el 1945 nyarán az újra összehívott Pesti Izraelita Hitközség egyik első ülésén.⁴²

A kommunista párt már 1940 legelején támadást indított a "reakciósnak" bélyegzett cionizmus ellen. A cionistáknak először is le kellett mondaniuk arról, hogy önálló tényezővé váljanak a zsidó szervezetekben. Pedig a kommunista párt vezetése ekkor még, ahogy tudta, támogatta a zsidó népnek Palesztinában az angol imperializmus ellen folytatott harcát. Hozzájárultak ahhoz, hogy ezerötszáz fegyveres harcra kiképzett magyar fiatal, fiktív kivándorlási engedélyekkel elhagyhassa az országot, és a harcoló egységekhez csatlakozhasson. Engedélyezték a hagana számára Csehszlovákiában vásárolt fegyver szállítmányok Magyarországon keresztül történő továbbítását. Azt a húsz millió forintot pedig, amelyet a magyarországi zsidó szervezetek gyűjtöttek a palesztinai harcolók számára, cukorszállítmányok formájában juttatták el. A cionizmus elleni első, egyelőre még - a Szovjetuniónak a megalkotandó zsidó államhoz fűződő illúzióiból fakadóan - kizárólag belpolitikai síkon folytatott támadás oka az volt, hogy az erős, Palesztinából irányított cionista mozgalom veszélyeztette a kommunista párt "egységpolitikáját", a befolyásuk alatt álló új vezetők, mindenekelőtt: Stöckler Lajos⁴³ és dr. Benedek László⁴⁴ egyeduralmát. A zsidó hitfelekezet, a többi egyházhoz hasonlóan az első perctől kezdve szálka volt a kizárólagos hatalomra törő kommunista párt szemében. Részben, mert hinni csak a pártban lehetett illetve kellett, részben, mert a különböző egyházak, így az izraelita is rendelkezett nemzetközi kapcsolatokkal, és ez a szocialista tábor nyugattól való hermetikus elzárásában érdekelt hatalom számára kellemetlen akadályokat jelentett. Ezért a többi egyházhoz hasonlóan itt is hamarosan sor került a jól ismert és bevált recept szerinti "gleichschaltolásra". A hitközségeknek a zsidóság vallási képviseletére kellett korlátozódniuk. Egyéb szervezeteiket feloszlatták, illetve egymásba olvasztották. Ez a felszámolási folyamat az összes kelet-európai országban hasonló recept szerint történt.⁴⁵ Első lépésként a kommunisták bizalmi embereiket helyezték a kulcspozíciókba. Azokat a vezetőket, akiket nem tudtak megvenni, megfélemlíteni vagy egyéb módon megnyerni, emigrálásra kényszerítették, vagy rendőri úton távolították el.⁴⁶ Beépített embereik révén aztán harcot indítottak az "egységes képviselet" megteremtéséért.⁴⁷ Ennek kivívása után haladéktalanul eltávolítottak minden nem-kommunistát, aki az útjukban állt.⁴⁸ Ezután már nem volt akadálya annak, hogy a "demokrácia" táborához csatlakozzanak.

"A hitközség vezetősége nemcsak, hogy lelkes híve, hanem annyira eltökélt harcosa a demokráciának, hogy a mi hitközségünkben és a mi felekezeti szerveinkben el sem képzelhető más, minthogy minden tekintetben hozzá idomítsuk a mi felekezetünk életét a demokrácia életéhez."⁴⁹

Izrael állam létrejötte után nagyon hamar felerősödtek a cionizmus elleni erőteljes fellépést követelő felszólítások. Ilja Ehrenburgnak a Pravdában megjelentetett, a cionizmust támadó cikke adta meg⁵⁰ az alaphangot. A szerző közismerten zsidó származása jelentette a biztosítékot arra, hogy nem antiszemitizmusról, hanem anticionizmusról van szó.

"A Szovjetunióban és a csatlós államokban a sztálinizmus alatt a nyílt antiszemitizmus cionistaellenességként jelentkezett. Bár tilos volt a zsidót nyíltan piszkolni és támadni, de akármelyik zsidóra ráfoghatták, hogy cionista. A cionista pedig fasiszta, nacionalista, soviniszta, imperialista, amerikai ügynök, kém és diverzáns."

- állapította meg Dénes Béla, a magyar cionista mozgalom egyik vezetője visszaemlékezéseiben.⁵¹
A cionizmus ellen folytatandó harc az új urak meg nem szűnő kötelességévé vált magyarországi uralmuk több mint négy évtizedén keresztül. Ennek a cionizmusellenességnek, mely egyszer erősebben, másszor kevésbé hangsúlyosan, esetenként egészen hisztérikus formában nyilvánult meg, legtöbbször zsidó származású szószólói és propagandistái jeleskedtek Magyarországon is. Ehrenbug sajtóbevezetője után cionistaellenes tisztogatási hullám indult meg a Szovjetunióban.⁵² Ezt követően a tábor országaiban is sorra feloszlatták "önmagukat" a cionista szervezetek, vezetőiket pedig letartóztatták. Az első cionista perre Magyarországon a két nagyhatású nyilvános monstre koncepciós-kirakatper: a Mindszenty- és a Rajk-per közé ékelve 1949 nyarán kerítettek sort.⁵³ A Moszkvában 1953 legelején felgöngyölített cionista orvosösszeesküvés nyomán megkezdődött tisztogatások eredményeként Magyarországon több mint nyolcvan főt vettek őrizetbe. Egymással lazábban, illetve szorosabban összefüggő perek sorozatát tervezték, a Magyar Dolgozók Pártjába,⁵⁴ az állami vezetésbe,⁵⁵ az Államvédelmi Hatóságba,⁵⁶ a Jointba, az izraelita hitközség vezetésébe⁵⁷ és az izraeli követség magyar állampolgárságú munkatársai közé befurakodott cionista kémek és diverzánsok ellen. Hozzájuk kapcsolódtak volna a cionista orvosok, a Brünnben végzett mérnökök stb. szabotáló csoportjai elleni eljárások. Ennek az igazán nagyszabásúra tervezett színi előadásnak a megrendezéséről azonban a nagy vezér, Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála miatt mindenhol kénytelenek voltak lemondani.
A magyar pártvezetők híven teljesítették a cionizmus elleni keresztes hadjárat minden Moszkvából elrendelt, és így kötelező hadműveletét. Mindezt azonban a tábor többi országával összehasonlítva mérsékeltebb sajtókampányok kíséretében tették. A hírhedt Slansky-per esetében a magyar pártsajtó a per anticionista-antiszemita mocskolódásairól visszafogottan tudósított, helyette az antiimperialista vonulatot emelte ki. A heves cionistaellenes kampányoktól való tartózkodás egyik oka, hogy Magyarországon - mint a fentiekben már bemutattuk - a többi szocialista országtól eltérően jelentős számú zsidó kisebbség maradt a holocaust és az azt közvetlenül követő évek általános tendenciája ellenére. És minden bizonnyal súlyosan esett latba az a tény is, hogy a párt és az állam kulcsfontosságú, vezető pozícióiban szép számmal ültek a zsidó származású elvtársak is.
Amikor a hagyományos magyar uralkodó elitet az 1945-ös rendszerváltás kiszorította a hatalomból, nagyon sok esetben - a legmagasabb szinteket is beleértve - zsidó származású "elvtársak" léptek helyükbe. Fontos, nagy presztízsű, jól jövedelmező állásokhoz juthattak, egyenruhákhoz, ranghoz és olyan mesés karrierekhez, amelyekről a két háború közötti években még álmodniuk sem lehetett. A többi szocialista országban is kerültek jelentős pozíciókba zsidó származású elvtársak, az ország első számú vezérévé, kizárólagos vezetőivé azonban csak Magyarországon váltak. A kommunista párt első embere: Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi elvtárs, és az ún. négyesfogat három másiktagja Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József is zsidó származásúak voltak.

"Háttérbe szorítottuk a magyar elvtársakat. Nem arról van szó, hogy ez a visszaszorítás részünkről tudatos, szándékos volt, vagy hogy előnyben részesítettük volna a zsidó származású elvtársakat, de maga az a tény, hogy mi négyen foglaltuk el a párt és az állami vezetés döntő posztjait, automatikusan oda hatott, hogy ez a visszaszorítás a valóságban érvényesült, és súlyos károkat okozott pártunk fejlődésének."⁵⁸

- ismerte be maga a "bölcs vezér": Rákosi Mátyás 1953-ban, Moszkvából hazatérve, ahol elvtársai közölték vele: hogy nem lesz belőle "zsidó király".⁵⁹ Rákosi fent idézett szavai éles különbséget tesznek magyar és zsidó származású elvtársak között. Szóhasználata azt sugallja, hogy saját magukat, a párt zsidó származású vezetőit, nem tekintette, nem tekintették magyaroknak. Ez a különbségtétel teljes mértékben megfelelt a Szovjetunióban folytatott gyakorlatnak. A szovjet felfogás nem ismerte a kettős kötődésen alapuló, magát felekezetként vagy felekezethez nem tartozóként, de mindenképpen magyarként meghatározó izraelita fogalmát. A zsidó a Szovjetunióban nemzetiséget jelentett, és ezt a nemzetiségi hovatartozást a személyi okmányokba is bevezették. Vonatkozott ez természetesen mindazon kommunista magyar zsidókra is, akik szovjet emigrációból jöttek, de azokra is, akik soha be nem tették a lábukat a Szovjetunióba. Akármelyik szovjet forrás is akad a kezünkbe, legyen az káderanyag, követségi jelentés vagy helyzetelemzés, mindenhol éles különbséget tesznek a magyar, illetve a zsidó nemzetiségű elvtársak között.⁶⁰ Épp ezért megalapozatlan, a tényekkel ellentétes és így hiteltelen minden olyan érvelés, mely szerint:

"(...) sem a moszkovitáknak, sem pedig az ún. bennszülött kommunista vezetőknek nem volt semmiféle zsidó identitásuk, vagy tudatuk: ezt már régen elveszítették, vagy zárójelbe tették."⁶¹

Hogy is tételezhetnénk fel felnőtt emberekről, akik tudatos fővel élték meg az 1920 és 194S közötti éveket, meghatározó élményeik között szerepelt a nácik antiszemita agitációja és maga a holocaust, hogy nem volt zsidó identitásuk? Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezekhez a szovjetunióbeli emigráció tapasztalatai és a háború utáni évek magyar viszonyai is társultak. Reális feltételezés azt képzelni, hogy pl. az a Rákosi Mátyás, akit sokgyermekes zsidó család sarjaként egész életében mindenki, barát, elvtárs, ellenség, zsidóként határozott meg, akinek fejéhez maga a nagy vezér: Sztálin is többször hozzávágta, hogy zsidó és jobban tenné, ha fontosabb beosztásba zsidók helyett inkább "magyarokat" ültetne, csak úgy el tudta veszíteni, illetve zárójelbe tudta tenni "nem létező zsidó identitását"? Inkább ennek ellenkezője a valószínű. Rákosi és társai, és hozzájuk hasonlóan a kommunista mozgalomhoz csatlakozott legtöbb zsidó származású elvtárs heroikus erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elhitesse magával és másokkal, hogy ők kommunisták, csakis kommunisták. Igyekezetükben sokszor kegyetlenebbek és merevebbek voltak nem-zsidó elvtársaiknál azon társaikkal szemben, akik maradtak, amik voltak és merték, illetve akarták vállalni zsidó azonosságukat. Ez a mindenáron való bizonyítási, illetve kompenzálási kényszer azonban nem feledtette sem velük, sem környezetükkel - és a dokumentumok tanúsága szerint szovjet gazdáikkal legkevésbé - származásukat. Hiába adta ki a párt utasításban, hogy magyarosítsák nevüket, hiába hirdették és hirdetik még ma is egyesek fennhangon, hogy számukra ez a probléma nem létezett, hiába használták ki, és sokszor szították is cinikus módon, mindenkori érdekeiknek megfelelően, a tömegek zsidóellenes indulatait, tudniuk kellett és tudták is, környezetük nemcsak kommunistaként, zsidóként is számon tartja őket. Az ugyancsak zsidó származású Péter Gábor, a politikai rendőrség, illetve később az államvédelem nagyhatalmú vezetője szerint:

"Rákosi a Rajk-per előkészítésekor súlyt helyezett arra, hogy Rajk védőjéül egy csúnya zsidót szerepeltessenek, hogy ne legyen a közönség előtt szimpatikus."⁶²

Péter Gábor arról is beszámolt, hogy amikor le akart mondani hivataláról, és a felmerült nehézségekre hivatkozott Rákosi előtt:

"(...) az "öreg" azt válaszolta neki: mit gondol maga, ezt a hitközséget könnyebb elvezetni? - és a Pártra gondolt."⁶³

Azt hiszem, a fenti két példa hitelt érdemlően bizonyítja, hogy közelebb kerülünk a zsidó-kommunista pártvezetők cselekedeteinek, mozgatórugóinak megértéséhez, ha elfojtási mechanizmusuk és kompenzációs kísérleteik elemzését is elvégezzük. A már idézett Dénes Béla alábbi megfogalmazása is a fenti megállapításokat támasztja alá.
"Rákosi, Gerő, Révai és a többiek, már réges-régen nem zsidók, még akkor sem, ha a nyilasok és mindenféle reakciósok azt állítják róluk. Õk kommunisták. Legföljebb arról lehet szó, hogy cselekedeteikben nemegyszer kiütközik a zsidó származás. De éppen ezért ezt ők is jól tudják, azzal akarják kompenzálni, hogy megveszekedett ellenségei minden zsidó ügynek."⁶⁴
A szédítő perspektívák és mindenekelőtt a szocializmus ígéretei vakká tették a legtöbb hirtelen felemelkedettet. Nem törődtek vele, hogy olyan feladatokra vállalkoznak, melyek méltán váltják ki az ország lakosságának gyűlöletét. Túl későn ébredtek rá, hogy új uraik az első adandó alkalommal bűnbakként dobják őket oda a rendszer védelmében. Osztályidegen, polgári voltukra hivatkoznak, a valóságban azonban a rendszer felé áramló gyűlöletet a zsidókra mutogatás jól ismert módszerével kanalizálják az antiszemitizmus irányába. Nem akarták elhinni, hogy csak addig volt rájuk szükség, amíg színre léptek az újonnan kiképzett "népi" káderek. Mire mindezt megértették, az új identitás, a szocializmusban való hit és feloldódás kiürült. Az az ellentét, mely a magyar és magyar-zsidó érdekek között rövid ideig, a szabadulás felett érzett öröm átmeneti időszakában fennállt, a rendszer válságának elmélyülésével együtt egyre csökkent, végül semmivé vált. 1956 forradalma, melyben a magyar nép felkelt a rákényszerített kommunista uralom ellen, nem fordította a tömegek indulatait zsidó honfitársaik ellen. 1956 októberében a magyar nép megmutatta, hogy nem a zsidókat, hanem a moszkovitákat tekinti ellenségének, azokat, akik feltétel nélkül alávetették magukat a Párt szolgálatának, idegen érdekeknek rendelték alá országunkat.

"Az 1956-os forradalomnak semmiféle antiszemita jellege nem volt, az antiszemita jelszavakat csak jóval később, szovjet katonák vagy szovjet egyenruhába öltöztetett egyének mázolták a falra, természetesen utasításra. (...) Sok száz hitsorsossal beszéltem és tudtam meg, hogy egyes, egészen szórványos esetektől eltekintve, még vidéken sem a zsidók, hanem a bolsevista funkcionáriusok ellen tört ki a népharag. Hogy ez a két fogalom elég gyakran fedte egymást, az számomra végtelenül szomorú és lesújtó tény..." ⁶⁵

A közös szabadságharc meghozta a rég várt megbékélést magyarok és magyar zsidók között, és újraalapozta a magyar-zsidó kettős kötődés már-már összedőléssel fenyegető épületét is.
A magyar zsidóságra óriási csapások zúdultak az elmúlt hetven évben. A magyar-zsidó kötődés azonban ellenállónak bizonyult, napjainkig fennmaradt. A shoá⁶⁶ okozta földcsuszamlást is kiheverte, a szocializmus által kínált csábításoknak is csak ideig-óráig engedett, a cionizmus sem tántorította el. Ennek a kettős elkötelezettségnek köszönhetően maradt meg Közép-Európa egyetlen jelentős zsidó közösségeként a megfogyatkozott magyar zsidóság, mely egyszerre vállalja, hogy magyar és zsidó, zsidó és magyar.

***

Jegyzetek

1. Veesenmayer jelentései 437.402 főt, Ferenczy Lászlóé 434.351 főt jelölnek meg, in: Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége; Bp., 1989. 35. o. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok.
2. Zsolt Bé!a: Villámcsapás. Schwarz András Önéletrajza, Pantheon, é. n. 17. o.
3. Pl. az 1882-es tiszaeszlári vérvád esetében.
4. Ezra Mendelsohn: The Jews of East Central Europe between the World Wars; Indiana University Press, Bloomington, 1987. 94. o.
5.  A magyar neológia meglehetősen konzervatív volt. Sokkal közelebb állt az amerikai konzervatív zsidósághoz, mint a német reformzsidósághoz. (A magyar zsidóság majdnem 60%-a.) Az ortodoxok egyértelműen ragaszkodtak tradícióik mindegyikéhez (kb. 30%). A harmadik csoport pedig elutasította a szakadás utáni kettéválást, és nem tette le a voksot egyik fél mellett sem (kb. 10%).
6.  Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz; Kossuth, 1979. 28-29. és 34. o.
7.  Nem köztudott, hogy a vörös terrornak szép számmal voltak zsidó áldozatai is. Mintegy 26 fő.
8.  A magyar zsidók önvédelmi harci századát Beregi Ármin szervezte meg.
9.  Lenin-fiúknak nevezték a tanácsköztársaság alatt működő terrorkülönítményt.
10.  Stern Samu a Pesti Izraelita Hitközség, az Országos Iroda, később a nácik alatt a Zsidó Tanács elnöke volt (1929-45). Kiadatlan naplója 116. o. (a szerző birtokában)
11.  A határainkon kívüli magyar zsidóság körében: Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján viszont mindenhol erős vonzerőt gyakorolt a zsidó népi gondolat, a cionizmus a magyar zsidó közösségekre, és zsidó politikai pártokat is alapítottak pl. Erdélyben.
12.  Robert Mischels: Political Parties. A Sociological Study of the Oligarchical Tendenties of Modern Democracy; New York, 1959. 260. o.
13.  A numerus clausus törvényt úgy módosították, hogy eltörölték a "népfajok és nemzetiségek" szerinti korlátozást.
14.  Komoly Ottó beadványa Keresztes-Fischer Ferenc BM-nek, 1943. VII. 2. Központi Cionista Levéltár (KCL) S5717, in: Valóság, 1995. április.
15.  Naplójában írta 1944. augusztus 27-én: "(Magyarország) jövőjének kérdésében pedig az egyedüli lehetőség mégiscsak az angolszászokkal való egyetértés. Ez a megoldás számunkra, zsidók számára, rendkívül veszélyes ugyan (itt nyilvánvalóan arra utal, hogy a Vörös Hadsereg hamarabb megérkezhet, S. M.), de józanul mérlegelve, Magyarország számára mégis ezt tartom a helyesebbnek." in: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A budapesti Zsidó Tanács; Minerva, Budapest, 1990. 150. o.
16. Ez az összlakosságnak kevesebb mint 1,5%-át jelentette. Ez az arányszám a két háború közötti időszakban 5-6% között mozgott.
17.  1945 januárjától 1946 októberéig a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (PRO), 1946-tól 1950-ig Államvédelmi Osztály (ÁVO), ezt követően  1956. október 29-ig Államvédelmi Hatóság (ÁVH).
18.  1944. december 22.
19.  "A magyar kormány teljes mértékben elítéli mindazt, amit a múltban a magyar zsidóság ellen elkövettek, és mindent, ami csak hatalmában áll, el kíván követni annak érdekében, hogy a zsidóságnak megadja azt az anyagi és erkölcsi kártérítést, ami megilleti. (...) a zsidóság sorrendben csak megelőzte szenvedésben és pusztulásban az ország többi részét. A kormány most nincs abban az anyagi helyzetben, hogy azt a kötelességét, melyet maga is annak tart, nyilván már most érvényesítse." in: Új Élet, 1946. február 14.
20.  Mindenekelőtt az ún. Elhagyott Javak Kormánybiztossága révén.
21.  Az új megszállók által okozott pusztításokat persze nem lehetett szóvá tenni.
22.  Lévai Jenő munkáira gondolok, de sok más nagyon jól dokumentált, fontos feldolgozás is született, pl. Munkácsi Ernő: Hogyan történt? stb.
23.  A népbíróságok 477 halálos ítéletet hoztak, kivégeztek 189 személyt, 59.429 főt állítottak a népbíróságok elé, elmarasztaló ítéletet kapott 26.997 fő, in: Szakács Sándor-Zinner Tibor: A háború megváltozott természete - Adatok és adalékok, tények és összefüggések - 1944-1948; Budapest, 1997. 186. o.
24.  Dr. Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései; Minerva, Budapest, 1988. 186-187. o.
25.  Nagy Ferenc nyilatkozata az Amerikai Magyar Távirati Irodának 1946 júliusában. Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-A-1-e/2.
26. Szántó György vallomása 1956. október 10. in: Belügyminisztérium Történeti Irattára (BM TI - ma: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) Farkas Mihály és társai anyaga V-150019-1.
27. A BM TI-ban megőrzött dokumentumok alapján megállapítható, hogy dr. Berend Béla ügye mellett az ún. Zsidó Tanács, illetve a cionista mentőbizottság vezetői: mindenekelőtt dr. Kasztner Rezső ellen is folytattak nyomozást. Miután azonban dr. Kasztner nem tért vissza Magyarországra, és politikai okokból úgy tűnt, hogy az egész Zsidó Tanács bíróság elé állítása nem lenne célravezető, végül is a Berend-ügy mellett döntöttek. Az 1952-53-ban előkészítés alatt álló ún. cionista összeesküvés forgatókönyveinek előkészítéséhez azonban újra elővették és felhasználták az 1945-ben "gyűjtött" anyagokat is.
28.  Konstruált, illetve koncepciós pereknek nevezte el a párt, illetve államvédelmis zsargon azokat a pereket, ahol különböző politikai célokhoz találták ki, konstruálták meg a perek anyagát, válogatták ki a vádlottakat, illetve tanúkat.
29.  Részlet a dr. Berend Béla elleni népbírósági per ítéletének indokolásából, Nb.V. 2600/1946.
30. Az 1945 novemberi első és 1990-ig utolsó szabad választásokon Magyarország szavazópolgárainak 83%-a mondott "nem"-et a "szocializmusra".
31. "Az egyik feladat az volt, hogy munkára alkalmas, tehát korban és fizikumban alkalmasakat igyekezzünk összeszedni. Hozták be az embereket a szovjet járőrök (az NKVD mátyásföldi laktanyájába, S. M.) és mi kiválogattuk és mintegy soroztuk azokat, akiket a Szovjetunióba vittek ki. (...) Egy-egy éjszaka talán ezer embert is alkalmasnak találtam erre a munkára." Dr. Feri Sándor, a kommunista párt jogi osztályának vezetője, NKVD ügynök visszaemlékezéseiből, 109. o. (Kézirat a szerző birtokában.)
32. Hasonló problémát említ még az elüldözött romániai főrabbi, Alexandre Safran is könyvében: Resisting the Strom, Romania, 1940-47. Memoirs; Ed: Jean Ancel, Yad Vashem, Jerusalem, 1987, 169. o. "Romániában a zsidókat azonosították a győztesekkel: az oroszokkal, és ezért ellenszenvvel viseltettek irántuk. Mi több, a zsidók és a kommunisták egybeesése segített valóságossá tenni a judeo-kommunizmus mítoszát (...) és ezzel fokozni a románok antiszemitizmusát."
33.  A budapesti bricha jelentése Jeruzsálembe  1946.  IV. 21.  KCL S25/5604.
34.  Erről részletesen ír Böhm Vilmos: Másodszor emigrációban c. könyvében. Progresszió, 1990. 21. o. és 62-63. o.
35.  Pozsonyban (Csehszlovákia) 1946 május első napjaiban, Kunmadarason május 21-én, Kielcében (Lengyelország) júliusban, Miskolcon augusztus 1-én, Pozsonyban és Érsekújváron: (Csehszlovákia) augusztus 2-4-ig újra.
36.  Jona Rosen közlése a szerzővel 1990 nyara, illetve a magyar államvédelmi szervek részéről a letartóztatást és kihallgatást foganatosító tiszt: Szöllősi György volt áv. alezredes közlése a szerzővel, 1990 szeptember.
37.  A pogromokról ld. Pelle János: Az utolsó vérvádak; Pelikán, Budapest, 1995. Vörös Éva: Kunmadaras, újabb adatok a pogrom történetéhez; Múlt és Jövő,  1994. Varga János: A miskolci népítélet. 1946; Medvetánc, 1986. 2-3 sz. és Szakács-Zinner i. m. 234-254. o.
38.  in: Új élet, 1946. április 14., illetve Új élet, 1946. III. 28.
39.  Romániából 1951-ig megközelítőleg 180 ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe. A pénz ellenében engedélyezett kivándorlás a 60-as és 70-es években is folytatódott. Az 1945-ben még mintegy négyszázezer fős romániai zsidóság mára 20 ezer fő alá apadt. Lengyelországból szinte a teljes lengyel zsidóság, közel 200 ezer fő távozott el. A maradékot a 70-es években üldözték el. Bulgária és Jugoszlávia teljes zsidó közösségét kiengedték. Közel 40 ezer bolgár és 10 ezer jugoszláviai zsidót, és több mint 30 ezer zsidót Csehszlovákiából.
40.  A Joint 3 tagú vezetésében 1 cionista, 11 tagú végrehajtó bizottságában 4 cionista kapott helyett.
41.  Cionisták álltak a Pesti Izraelita Hitközség oktatási és kulturális ügyosztályának élén, és ők kapták a tanfelügyelői megbízásokat is. A legfontosabb rabbiállást, a Dohány utcai zsinagógában cionista főrabbival töltötték be: dr. Geyer Alberttel, akit egyébként egy időre ugyancsak őrizetbe vett a politikai rendőrség.
42.  Pásztor József 1945. július 1-i beszédéből, MOL XXXIII. 8-a 10 d (Pásztor a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának főtitkára volt).
43.  Stöckler Lajos 1945-53 között állt a magyar zsidóság élén. 1953 január elején a tervezett cionista perekkel kapcsolatban letartóztatták, kémkedésért és valutarejtegetésért elítélték.
44.  Dr. Benedek László nőgyógyász főorvos, a "zsidó Gauleiter", a kommunista párt hűséges kiszolgálójaként vezette a hitközség, a Joint és a Zsidó Kórház ügyeit, 1953-ban a tervezett cionista perrel kapcsolatban letartóztatták és bíróság elé állították.
45.  A jelet Moszkva adta meg a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetője, Mihoelsz meggyilkolásával 1948. január 13-án. Ezt követően 1949 februárban  Romániában,  márciusban  Csehszlovákiában,  májusban Magyarországon, júniusban Lengyelországban is győzedelmeskedett "a zsidó egység" gondolata.
46.  A Berend-perből és az ellene folytatott sajtóhadjáratból jól ismert vádakat ismételték meg az összes olyan zsidó vezetővel szemben, akik megpróbálták felekezetük, vagy akár csak a vezetésükre bízott intézmény önállóságát védeni. Pl. dr. Reiner Imre, az ortodox hitközség vezetője vagy dr. Hevesi Ferenc vezető főrabbi.
47. A magyar zsidóság csak a totális diktatúrák alatt állt egységes irányítás alatt. (A nácik alatt Zsidó Tanácsnak hívták, a kommunista uralom alatt: Magyar Zsidók Országos Képviseletének.)
48. Ugyanezt a taktikát alkalmazták pl. a szociáldemokrata pártok esetében is. Az első lépés itt is a "munkásegység" megteremtése volt.
49. Stöckler Lajos hitközségi elnök 1948. augusztus 12-i beszédéből, MOL XXXIII-8-a 10 d.
50. 1948. október 6.
51. Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai; Szerk.: Schmidt Mária, Kossuth, Budapest, 1991. 19. o. (Dénes a magyar cionista mozgalom egyik elismert vezére volt, aki az első cionista per fővádlottjaként 1949 és 1955 között ült az ÁVO börtönében.)
52. A Zsidó Antifasiszta Bizottság feloszlatását és lapjának, az Einigkeit-nek betiltását több mint négyszázharminc vezető zsidó értelmiségi letartóztatása követte.
53.  Az 1949-es Dénes-per alatt az izraeli követ, Echud Avriel interveniált
Rákosi Mátyásnál. Rákosi azt mondta, hogy munkatársai egy sokkal
nagyobb szabású pert készítettek elő, mint amit végül is lefolytattak. De
ez volt a minimum, amit meg kellett csinálni. in: Garai György interjúja Sámuel Bentzurral, Izrael volt  magyarországi konzuljával, 1949-51, 1971. október 15., Haifa University.
54.  A párton beüli cionista csoport tervezett szereplői közé tartoztak volna Szirmai István (őt le is tartóztatták), Mező Imre, aki spanyolos létére megúszta a Rajk-pert, valamint Kovács István (Rozner Jenő).
55.  Itt valószínűleg Vas Zoltán lett volna a fővádlott, ami azért nagyon érdekes, mert Vas moszkovita volt, akiket eddig megkímélt az államvédelem.
56.  Lebukott az államvédelmiseket 1945 januárja óta vezető Péter Gábor és vele több vezető beosztású államvédelmi tiszt.
57.  A teljes vezérkart letartóztatták: Stöcklert, Benedeket, Domonkost stb.
58.  Rákosi Mátyás a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1953. június 27-28-i ülésén. MSZP Politikatörténeti Intézet (PIL - ma: Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár) 276/f MDP 52 csop. 24/1953.
59.  Berija a jelenlevők egybeeső beszámolója szerint azt mondta Rákosinak: Magyarországnak volt már török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem volt, és nem is lesz.
60.  Ld. pl. Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából; Móra, 1993. Különös tekintettel Szuszlov, Andropov, Mikojan jelentéseire vagy pl. Jegyzőkönyv a szovjet és magyar párt és állami vezetők tárgyalásairól - 1953. július 13-16.; Közli T. Varga György, Múltunk, 1992. 2-3. sz. stb.
61.  Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban; Szombat, 1992. október
62. BM TI: Péter Gábor és társai anyaga
63. BM TI ibid.
64.  Dénes i. m. 38. o.
65.  Dénes i. m. 185. o.
66.  A holocaust héber megfelelője.