S.M.: - Hát azt szeretnénk, hogy ha sok fiatal jönne el. Azért választottuk ezt a témát, mert, mint ahogy ön is mondta, talán ez az a területe ennek a nagyon szomorú történetnek, ami a legmegrázóbb, a legnehezebben megemészthető talán ezek a sebek fájnak a legtovább. Azt szerettük volna, hogy ha azok a fiatalok, akik még nem tudnak erről semmit, vagy keveset tudnak, vagy nem érezték még át soha, hogy mit jelent, mit jelenthetett a második világháború legtragikusabb évében ilyen szörnyű sorscsapáson keresztül menni, valamit megéreznének. Bele tudnák helyezni magukat akár csak egy percre is az egyik fényképen látható gyermeknek a helyzetébe, és el tudnák képzelni, hogy milyen lehetett neki, amikor már nem játszhatott tovább, amikor elszakították a szüleitől, amikor végig kellett nézni, ahogy a nagymamáját elhurcolták, ahogy a szüleit megalázták esetleg megerőszakolták, meggyilkolták. Ezeket elmondani is nagyon nehéz, és próbáltuk azért nagyon visszafogottan, inkább csak jelzésszerűen ábrázolni ezeket a dolgokat, hiszen ugyan érzelmi hatást szeretnénk azonosulást a látogatókban kiváltani, de mégis nagyon szűk a mesgye, amit még el lehet viselni. Próbáltunk azon az elviselhetőségi oldalon belül maradni.

Mv.: - Hiller István miniszter, aki az adásnak a vendége volt, azt mondta, hogy az nagyon is jogszerű és támogatandó, hogy egy ilyen kifejezetten az érzelmekre ható metszetét adjuk a dolgoknak, és hát ez nyilván önöknek, az önök kiállításának szólt, azonban úgy tudom, hogy kettő kiállításuk van új, ugye ez a Magyarország 1944.

S.M.: - Magyar tragédia 1944 a címe. Azért adtuk ezt a címet ennek a másik kiállításnak, mert úgy gondoljuk, hogy ugyan ez nem csak magyar tragédia, ez európai tragédia is ami a zsidósággal történt, ez egy olyan tragédia, amiben hát magára ismernek Európa országai, mindazok azok az országok, amelyek náci megszállás alá kerültek a II. világháború során, tehát ugyanígy jártak el az ottani zsidó közösségekkel is, de ennek ellenére magyar tragédia is. Magyar tragédia, európai tragédia, és hát zsidó tragédia, és hát a romákról se feledkezzünk meg, és ez a kiállítás, amelyik a másik időszaki kiállítási termünkben van, egy kicsit ebből a tragédiából szeretne bemutatni képeket, hogy lássuk, hogy mi történt a többi országok zsidó lakosságával, és egy picit a tettesekre, és az áldozatokra, és azokra is ráirányítsuk a figyelmet, akik emberek tudtak maradni ebben a szörnyű időszakban, mert ilyenek is vannak.

Mv.: - Nagyon helyesen. Úgy tudom azonban, hogy a Terror Háza Múzeum nagyon erősen épít a látványra, tehát a dramaturgiája, gondolom ebben nem tévedek, hiszen ebben szándék fejeződik ki, tovább fejleszti, amennyiben egy a Csengery utcában tovább építkezik, amennyire tudom egy krematórium makettet, vagy valami hasonlót kíván létrehozni, amelyhez megkapta az önkormányzatnak a támogatását.

S.M.: - Megkaptuk az engedélyt, azt szerettük volna, hogy kívülről is látszódjon az, hogy milyen kiállítások láthatóak, ezért az Andrássy úti oldalon fotókat helyeztünk el az ablakban, és egy jelzésszerűen a lágereknek a kerítésére emlékeztető installációt helyeztünk el. A Csengery utcai oldalon pedig egy barakkra, és egy krematórium kéményére emlékeztető installációt terveztünk. A kéményt még nem tudtuk felállítani, mert az engedélyt azt csak kedden reggel kaptuk meg.

Mv.: - Érdekes, hogy ilyen szenvtelenül lehet beszélni ilyen témákról, hogy kéményt még nem tudtunk, mert hogy a kéményhez olyan képzetek asszociálódnak, elnézést csak közbevetőleg jegyzem meg, ahol ugye emberek százezrei távoztak a légbe.

S.M.: - Azért szeretnénk, vagy szerettük volna ezt az installációt az utcára kivinni, még akkor is, hogy ha esetleg, és a kerület vezetése hát arra hivatkozott, hogy nagyon sok túlélő van, akit ez esetleg rosszul érint, mert mi a fiatalokra gondolunk elsősorban, és azt akarjuk, hogy azok is egy pillanatra esetleg megrémüljenek, megálljanak, megrendüljenek, akik nem jönnének be különben a Múzeumba, hiszen a mi múzeumunk a város szívében van, egy nagyon forgalmas főutcán, tehát a látvány azokat is eléri talán, akik csak autóval mennek ott keresztül a környéken, vagy csak akik arra mennek, és arra sétálnak, hogy egy pillanatra talán meggondolják, hogy miért van ez itt, mi történt itt? Mi volt itt 60 évvel ezelőtt?

Mv.: - Igen.

S.M.: - Szerintem jót tesz egy országnak, hogy ha közösen tudunk emlékezni a szenvedésekre, és az áldozatokra, mert az mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy a nemzettudatba ezek a nagyon... szinte feldolgozhatatlan sebek azért mégis valami közös megnyugvásba torkolljanak végre, hiszen már ennek is elkezdődhet az ideje, 60 év azért az már elég hosszú idő ahhoz, hogy talán már ne sajogjanak annyira a sebek. Talán már inkább az emlékezés felé tudunk elmozdulni.

Mv.: - Igen, hát az a bizonyos költő által Oldódásnak nevezett folyamat azért vélhetően hosszabb időt vesz igénybe, legalábbis akik megfordultak ebben az adásban, ma körülbelül ezt állították.

S.M.: - Igen, egy ilyen tragédia századokra.

Mv.: - Ja igen önök Hetedíziglennek nevezték el ezt, nagyon érdekes, hogy önök nyilván az előretekintés szándékával nevezték Hetedíziglennek, de ez egy nagyon különös magyar szó, ugye Mikszáth mondja az új Zrínyi házban, hogy amikor felélednek ugye 300 éves holtukból Zrínyi katonái, hogy valamennyien hetedíziglen szerették volna tudni, hogy mi lett az utánuk születettekkel, ez úgy is lehet, hogy vissza hét nemzedék, de úgy is lehet értelmezni, hogy hét nemzedék előre. Tehát ez egy ilyen önmagában is elgondolkoztató cím.

S.M.: - Azért adtuk ezt a címet, mert mi előre tekintettünk, és azt mondtuk, hogy hét nemzedék se lesz elég ahhoz, hogy mindezeket a dolgokat megeméssze, és még hét nemzedék múlva is fogunk emlékezni, és kel, hogy emlékezzünk erre a szörnyű tragédiára, és azt hiszem, hogy az nagyon fontos, hogy azoknak a korosztályoknak, és generációknak is át tudjuk adni ezeknek a szörnyű hónapoknak az emlékét, vagy az emlékezetét, akik szerencsésebbek, és már nem éltek meg ilyent.

Mv.: - Főigazgató asszony gondolja azt, hogy a borzalom, a látvány, akiben megtelepszik, megüllepszik ez az élmény, egy fiatal, mondjuk tinédzser, attól automatikusan örökre távol marad az, amit antiszemitizmusnak nevezünk? Tehát tud ilyen hatást kifejteni?

S.M.: - Nem gondolom, de azt gondolom, hogy egy érzelmi azonosulás lehet az első lépés afelé, hogy esetleg elkezdjen érdeklődni, és akkor talán meghallgasson, vagy megnyíljon olyan érvek előtt, vagy olyan élmények előtt, amelyek abba az irányba tudják majd vinni, hogy valamiféle védettséget kapjon ezekkel szemben. Bár azt gondolom, hogy a fiatalok számára ez az antiszemitizmus ez annyira távoli, annyira nem érinti az ő életüket, ők nem gondolkodnak ilyen fogalmakban. Szerintem a mi feladatunk az, hogy ez maradjon is távol tőlük. Nem kell őket XX. század eleji eszmékkel terhelni. Ezeken már túllépett a történelem...

Mv.: - Hát ha csak a szüleiktől nem kapnak némi indíttatást ugye, mert hát ez megesik.

S.M.: - Hát megesik, de azt hiszem, hogy azért a magyar fiataloknak a többsége azért az iskolában is kap annyi muníciót, hogy ezekkel az érvekkel szemben azért felvérteződjön.

Mv.: - Értem. Főigagzató asszony köszönöm szépen, hogy a vendégünk volt ma reggel!

S.M.: - Én is köszönöm!