Megnyílt a budapesti Holokauszt-múzeum a magyar politikai vezetés és az izraeli elnök jelenlétében, állandó magyar emlékkiállítás nyílt Auschwitzban, tárlatot rendeztek a Műcsarnokban az Elhallgatott Holokauszt néven, megemlékezést tartottak a Dohány utcai zsinagógánál és a Terror Házánál is. A tv-ben is számos dokumentumfilm látható a témáról, bemutatták Szabó István filmjét, A Napfény ízét, és Szász János művét, a túlélők vallomásaiból készült A Holokauszt szemeit. Azt a 600 ezer embert idézték fel, akiket előbb kirekesztettek a magyarságból, pedig túlnyomó többségük már több generáció óta beilleszkedett ("asszimilálódott") a társadalomba, majd megsemmisítették őket a gyűlölet, a felsőbbrendűség nevében – minden rossz bűnbakjává kiáltva ki őket!
Biztosan lesznek sokan, akik azt mondják: már megint a zsidók szenvedéseiről beszélnek, holott mennyi más népírtás történt előtte is, azóta is. Tulajdonképpen igazuk van, mert semmivel sem kisebb tragédia az 1915-ös örményirtás a Török Birodalomban, a vörös khmer Pol Pot-rendszer 1975 és 1978 közötti vérengzése, amelynek közel 3 millió kambodzsai esett áldozatul, nem is beszélve az 1992-95-ös boszniai háború rémtetteiről, vagy a ruandai 800 ezer ember 1994-es lemészárlásáról. Ezekre éppen úgy emlékeznünk kell. Csakhogy egyrészt a zsidó nép egyik alapvető vallásetikai törvénye úgy szól: "meséld el fiadnak"! És ez nem zárja ki a megbocsátást, de a felejtést igen. Másrészt pedig Auschwitz-Birkenau, Majdanek, Dachau itt van Európa közepén és egy, több mint ezer éves kultúrával rendelkező, szellemi erejét azóta is bizonyító nép követte el egy olyan nép ellen, amely nélkül az európai egyetemesség, akár gazdasági, akár tudományos, akár művészeti oldalára gondolunk, soha nem jöhetett volna létre. Tették mindezt "nagyipari módszerekkel", tudományosan megtervezve - nem is a hozzá gyártott ideológia a legfélelmetesebb, hanem az a hideg, bürokratikus racionalitás, amivel végrehajtották és ahogyan más népek ezt bűnös, néma cinkossággal – fejüket saját félelmeik homokjába dugva - végignézték. Adolf Eichmannról, a magyarországi deportálások fő irányítójáról például többen is leírták: ne vérengző vadállatnak képzeljük el őt, hanem egy precíz hivatalnoknak, aki hiba nélkül végzi a rábízott feladatot.
Emlékeznünk kell mindannyiunknak! És igenis emlékezniük kell a megsemmisített zsidók és más áldozatok leszármazottjainak azért is, hogy soha többé némán, lázadás nélkül, ne bízhasson senki vakhittel talmi ígéretekben, ne ámíthassák - mintegy tömegpszichózisos kábulatban – magukat azzal, hogy "ez nem történhet meg"! Ha önmagukért nem, akkor a gyermekeikért, bármely nép, bármilyen vallású gyermekeiért.
Nagy felelősség? Az! Életre szóló - az életért!
Nem azért emlékezünk meg a Holokauszt 60. évfordulójáról, hogy bűnbánatot tartsunk apáink, nagyapáink vétkeiért, hiszen az nem teszi meg nem történtté, és nem is oldoz fel utólag senkit. Így nincs rá szükség. Azonban minden humanista, minden józan gondolkodású ember alapvető kötelessége, hogy - amikor világszerte ismét annyi a gyűlölködés, és ebben ugyanúgy főszerepet kap a vallási és faji intolerancia - ne ismétlődhessenek meg ezek a szörnyűségek. Soha, sehol, senkivel! Legyen zsidó, keresztény, muzulmán..., bármely nép fia.