Schmidt Mária: - Két kiállítást nyitottunk meg, és az egyik kiállításon, ami a földszinti időszaki kiállítási teremben látható az a címe, hogy Hetedíziglen is holocaustban meggyilkolt zsidó gyermekek és a gyermekeknek állít emléket, az ő sorsukat idézi fel egy-egy villanással. Azt a tragédiát szeretnénk a látogatókkal egy picit megismertetni, vagy talán hozzájuk közelebb hozni, ami ezekkel a gyerekekkel történt, azokkal a gyerekekkel, akik egyik napról a másikra nem maradhattak többé gyerekek. Olyan sors tragédia lépett az életükbe, ami megváltoztatott mindent, vagy őket is meggyilkolta, vagy a családjukat gyilkolta meg. És ha túl is élték mindezeket a szörnyűségeket, az ő gyerekkorukat elrabolta a történelem. Tehát nem tudtak már többet, nem tudtak már többet a gyermekkorukra úgy visszatekinteni, mint ahogy azok az emberek tudnak, akik egy boldog gyermekkort tudhatnak magukénak. Ez tehát a földszinti kiállítótermünkben látható, a harmadik emeleti időszaki kiállítóteremben pedig Magyar tragédia 1944-re próbálunk emlékezni mindarra, ami 1944-ben történt Magyarországon. Felidézve azt is, hogy ez egy európai tragédia volt, tehát Európa minden olyan országában amelyet a nácik elfoglaltak, ugyanilyen szörnyű tragédia történt az általuk kiírtásra ítélt emberekkel. De itt a hangsúly a magyar történeseken van, ahol felvillantjuk azokat is akik segítettek, azokat is akik a zsidó ellenállásban vettek részt, azokat a magyar értelmiségieket akik tiltakoztak és felemelték szavukat a fajüldözés és a faji törvénykezés ellen. És megmutatjuk azokat a lágereket, ahova magyarokat hurcoltak el részben az ország területén lévő gyűjtőtáborokat, részben pedig hát az európai borzalmaknak a színtereit.

Mong Attila: - Mi volt az Ön számára a megdöbbentő ezekben a kiállítási anyagokban? Tehát Ön egyszerre ugye történész is, és múzeumi főigazgató is. Mi volt az, ami talán ismeretlen volt, vagy megdöbbentette Önt?

Schmidt Mária: - Hosszú ideig foglalkoztam ennek a holocaustnak a történetével, tehát a tényanyag számomra ismert volt. De hát, amikor az ember a gyerekeknek a tragédiájával szembesül, amikor...

Mong Attila: - Naplójegyzetek, vagy legalábbis jegyzetek is vannak. Fotók.

Schmidt Mária: - Hát részben fotók maguk is szörnyűek, részben, amikor a visszaemlékezők arcát látja az ember, akik elmesélik hogy min mentek keresztül, és az ember látja azt, hogy ennyi évtized eltelt, és hogy még mindig milyen sebek vannak egy-egy olyan emberben, aki megélte ezeket a dolgokat, akkor részben meghatódik az ember, részben pedig hát boldog és örül annak, hogy a mi generációnk, illetve gyermekeink reményeink szerint talán megússzák ezt és nem lesznek ilyen szörnyűségeknek kitéve. De mindenképpen úgy érzem és azt gondolom, hogy tragédiákat, minél nagyobb a számuk annál kevésbé lehet átélni. Tehát csak az egyéni sorsokkal való szembesülés az ami megérinthet valakit. És hát van egy filmvetítés sorozatunk is, amelynek az első bemutatója egy olyan, két olyan dokumentumfilmet foglalt magában, amelyek az első dokumentumfilmet, Hitchcock és munkatársai készítettek, és a háború végén az angol hadseregnek a döbbenetes tapasztalatait veszik a filmkockákra ahogy Buchenwaldba és a különböző lágerekbe érkeznek, ahogy oda beviszik a környező német lakosokat akik nevetgélve bemennek és ahogy teljesen összetörve és a döbbenettől szinte eltorzult arccal jönnek ki. Tehát ezeknek a filmeknek a megnézése is nagyon nagyon nehéz.

Mong Attila: - Mit tervez még a múzeum az év második felében? Vagy az év hátralévő részében?

Schmidt Mária: - Nehéz erről most beszélnem. Azért mert egy egész éves programsorozatot terveztünk, ez sajnos az a támogatás, amit a múzeum a költségvetéstől kap, nem elegendő és nem tudtunk pénzt szerezni. Tehát sem a nemzeti kulturális alapprogramnak a támogatását nem sikerült elnyernünk, sem szponzorokat eddig nem találtunk. Tehát nem biztos hogy a tervezett harmadik kiállítás a nemzetközi előadássorozat és hát amit a legfontosabbnak tartok, az esszé, a videoklipp és az egyéb pályázat, amit középiskolásoknak és főiskolásoknak írtunk ki, nem tudom hogy megvalósulhat-e.

Mong Attila: - És ebben a mostani kiállítási anyagból mi az ami beépül? Tehát ami ott marad a Terror Háza Múzeumban? Tehát nem ideiglenes kiállítás marad.

Schmidt Mária: - Ezek időszaki kiállítások, nem tervezzük azt hogy megmaradnak. Természetesen honlapokat nyitottunk, a honlapokon sokkal gazdagabb anyag van, mint ami a kiállító termekben látható. Ezek a honlapok ezek megtekinthetőek lesznek a továbbiakban is. Tehát van a magyar holocaust honlap és ez a magyar tragédia honlap 1944. Tehát ezek továbbra is megmaradnak, ha valaki rákattint a múzeumra, akkor külön fejezetben ezekre is rámehet.

Mong Attila: - Ugye itt a hírek előtt arról beszélgettünk, hogy a Terror Háza Múzeumban milyen kiállítások, milyen megemlékezések vannak, tehát a magyar holocaust 60 éves évfordulójára számos megemlékezés volt. Mint történész számára mit mutatnak ezek a megemlékezések? Mennyiben mutatják azt, hogy Magyarország vagy a magyar nemzet szembenézett a múltjának ezzel a szakaszával?

Schmidt Mária: - Én azt látom, hogy ezt a tragédiát, ezt a nemzeti tragédiát közösen politikai hovatartozástól függetlenül mindenki méltó módon hát ünnepelte meg, vagy emlékezett meg erről. Nálunk is Szili Katalin házelnök és Demszky Gábor főpolgármester is részt vett az ünnepségen és Pokorni Zoltán a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöke is beszédet mondott. És hát az ugyanaz volt a Páva utcai megemlékezésen is, ahol szintén az egész polgári kormány megjelent és a köztársasági elnöktől kezdve a miniszterelnökig mindenki meghajtotta a fejét az áldozatok emlékez előtt. Én azt gondolom hogy ez így helyes, ez így jó, ez egy nagyon szörnyű tragédia volt. És el kell mondani, meg kell tanítani azoknak a generációknak is, akiknek erről már hál Isten semmiféle személyes élményük és tapasztalatuk nincs.

Mong Attila: - Ugye Pokorni Zoltán arról beszélt akkor, hogy egy embert akkor nevezhetünk felnőttnek, mondta ő, ha szembe tud nézni a hibáival és bűneivel. Ez igaz egy nép esetében is, és ő szerinte Magyarország ilyen értelemben felnőttnek nevezhető. Ez egy vélemény. Idézek egy másikat. Braham professzor véleményét. Egy new yorki professzor, aki azt mondja, hogy csupán két szó nem hangzott el a megemlékezéseken, a felelősség és a bocsánat.

Schmidt Mária: - Hát nem tudom, hogy Braham professzor biztos előre haladott korára tekintettel nem követi olyan szinten figyelemmel az itteni eseményeket, hogy hát alapos véleményt tudjon formálni. Én azt gondolom, hogy megtörtént az a fajta felelősségteljes szembenézés a múlttal, ami elvárható. Nagyon sok minden történt. Utalok arra, hogy Horn Gyula miniszterelnök bocsánatot kért, utalok arra hogy az Orbán kormány döntött a Holocaust Múzeum és Dokumentációs Központ létrehozásáról, és hát szeretném hangsúlyozni, hogy Pokorni Zoltán minisztersége alatt emléknapot hoztak létre, amely emléknapon minden középiskolában és általános iskolában, tehát minden oktatási intézményben van lehetőség arra, hogy egy teljes napon keresztül megemlékezzenek arra, hogy milyen szörnyű tragédia történt Magyarországon 1944-ben. Nem gondolom hogy ennél többet lehet tenni.

Mong Attila: - De mit gondol a társadalom szembenézéséről? Tehát nyilvánvaló a politika elit rengeteget és egyre többet tesz hogy ez a szembenézés megtörténjen. De ahogy egyik nyilatkozatában Erős Ferenc pszichológus fogalmazott, egy társadalmat nem lehet a díványra ültetni, tehát ez egy hosszabb, sokkal hosszabb ideig tartó folyamat. Tehát mi jelzi azt, hogy ez a szembenézés megtörténik? Látható-e közvéleménykutatási adatokban, hogy...

Schmidt Mária: - Én azt gondolom, hogy az antiszemitizmus, mint olyan, a fajgyűlölet, mint olyan, eltűnőben van Magyarországon. Az, ami az első világháború után történt a zsidókkal szerte a világon, ez egy közhangulat. Nem ilyen a közhangulat. Nem szalonképes az aki antiszemita, a zsidógyűlöletet, a faji gyűlöletet nem tekintik elfogadható véleménynek. Tehát azt gondolom, hogy a nemzetközi környezet is a felé mutat és a tapasztalat, amit leszűrtünk, az a fajta, az a fajta döbbenet ami azért 1945 óta megvan a magyar társadalomban. Hiszen akkortól vált ismertté hogy mi történt ezekkel az emberekkel. A szomszédainkkal, a barátainkkal, az orvossal, a fűszeressel és így tovább. Tehát ez egy olyan tragédia, amelyet szép lassan megemésztett a magyar lakosság. Én azt remélem, hogy ezt nem lehet még egyszer elkövetni Magyarországon magyarokkal. Ha ez így van, akkor ennél többet nem lehet elérni.

Mong Attila: - Ugye sokszor mondják azt, hogy nyugat-európai társadalmak, Németország is végighaladt ezeken a különböző szakaszokon, ahol először ugye hallgatás, elhallgatás, elfojtás, és különböző szakaszai jellemzik ezt. Ön szerint Magyarország hol tart? Tehát Németországban azért látható, hogy szinte mindennap vagy nagyon gyakran megpróbálnak szembenézni már sokszor önsanyargató jelleggel és ezzel.

Schmidt Mária: - Igen, és épp ez mutatja, ahogy Németország sem tart előbbre, meg más ország sem. Mindenkinek a saját történetét, a saját felelősségét kell megfogalmaznia és végiggondolnia. Németország a maga módján próbálja ezt a dolgot kezelni, nem tudom, hogy előbbre tartanak vagy nem, nem tudom, hogy hogy történik ez. Nem tudom, hogy hogy történik ez a keleti részben a volt NDK-ban, mi a különbség a kettő között, mi az azonos. Én azt gondolom, hogy Németországban nagyon sok túlzás is van ezzel kapcsolatban. Nem biztos, hogy nekünk ezt a példát kell követnünk és hát nem is lehet a német felelősséget a magyarhoz hasonlítani. Tehát azt gondolom, hogy nekünk a saját dolgainkért van felelősségünk, hát őnekik meg felelősségük van azért, amit Európa minden országában elfoglaltak, elkövettek. Tehát azért a kettő nem azonos.

Mong Attila: - Csak egy külső véleményt idézek Önnek. Az Economistban volt nem olyan régen egy cikk, többek között a holocaust megemlékezésekkel kapcsolatban és nagyjából azt írta a cikk, hogy kevés dologban van Magyarországon olyan nagy egyetértés vagy konszenzus, mint abban hogy a második világháború végén a holocaustban a felelőssége az csak egy szűk körnek van meg és nem egy szélesebbnek körnek.

Schmidt Mária: - Nagyon furcsa ez az egész dolog, hogy ki felelős és miért, és hogy a különböző nyugati meg angolszász sajtó meg véleményformálók hogy beszélnek erről. Én azt gondolom, hogyha a magyar társadalomnak mint olyannak a kollektív felelősség feszegetik, akkor nyugodtan lehet az angolszász társadalom kollektív felelősségét is feszegetni. Nem nagyon gondolom, hogy ők jobban vizsgáztak volna. Az a helyzet, hogy a második világháború legszörnyűbb időszakában ebből a tantervből mindenki megbukott. Különben nem fordult volna elő. Ezt magamra is értem. Tehát nem tudom hogy kell-e és lehet-e a felelősséget, ami személyes, tehát van aki elkövetett dolgokat és van aki nem. Nem tudom, hogy miért kell ezt a felelősséget szétteríteni, szerintem ez egyben felmenti azokat, akik tényleg megengedhetetlenül aljas módon szörnyűségeket követtek el. És olyan széles körben teríti szét a felelősséget, amikor már értelmezhetetlenné válik. Én nem vagyok ennek a híve. Én a személyes felelősség híve vagyok. Én a kollektív felelősséget nem tudom értelmezni.

Mong Attila: - De ugye azt is lehet látni a közvélemény kutatási adatokban is, hogy akár néhány év alatt is jelentős változást lehet elérni, vagy jelentősen lehet azt, hogy a társadalomban tudatosuljanak bizonyos dolgok. Itt éppen a kulturális miniszter idézett egy olyan felmérést, hogy néhány év alatt 20 százalékkal csökkent azoknak a száma, akik azt gondolják hogy nem kell a soával foglalkozni.

Schmidt Mária: - Hát ez is azt bizonyítja, hogy amit az előbb mondtam abban igazam van, tehát jól állunk ebben a dologban. Fontos eredményeket értünk el. Nem tudom mi többet lehetne még tenni.

Mong Attila: - Valószínű nem a nemzetközi közvélemény előtt kell bizonyítanunk, hanem saját magunk előtt, hogy megtett mindent az ország vagy a társadalom a tisztázás érdekében.

Schmidt Mária: - Igen. Én azt gondolom, hogy sokat tettünk. Természetesen abban mindenkinek van felelőssége, mindenkinek a maga helyén ezt a munkát tovább kell folytatnia.

Mong Attila: - A hírek előtt ott fejeztük be, hogy mindenkinek a maga területén kell megtenni azt, hogy a holocaust feltárásában, a szembenézésben előre lehessen jutni. A történész szakma megtette-e ezt? Vannak-e még feltáratlan területek? Mivel kell foglalkozni?

Schmidt Mária: - A történész szakma sok mindent megtett, nagyon sok hiányosság van. Én úgy gondolom, hogy a 20. századi magyar történelemben kulcsszereplőknek a tudományos, tehát munkásságának a tudományos feldolgozása még nem készült el. Például Horthy Miklósról nincs egy olyan monográfia, amely hát elengedhetetlenül fontos lenne. És nem gondolom, hogy egy ország megengedheti magának, hogy a legjobban használható munkát egy amerikai történész kolléga írja. Tehát ez egy mulasztás. Dehát ugyanígy említhetném a többi fontos szereplőjét ennek a korszaknak. Maga a Horthy korszaknak, a kutatása és a feldolgozás nagyon sok nyitott kérdést hagy még maga után, bár az utóbbi évtizedekben azért próbáljuk ezeket, próbálja a szakma ezeket a hiányokat bepótolni. A holocaust kutatással kapcsolatban összehasonlító munkáknak az elvégzését fontosnak tartom, a 20. század történelmét, magyar történelmét szerintem úgy kezelni mintha Magyarország egy sziget lenne, ami önmagában dönt és csinál dolgokat.

Mong Attila: - És így kezeli a történész szakma?

Schmidt Mária: - Sokszor, igen, sokszor így kezeli. Szerintem összehasonlító és európa perspektívákat kellene ebben a kérdésben érvényesíteni, hiszen ez nem magyar történelmi probléma csupán, ez egy európai dimenzióban értelmezhető kérdés csak. Tehát az hogy mi történt a magyar zsidósággal, a két háború időszakban és főleg a második világháború időszakában, ez csak európai összefüggésekben, illetve világ összefüggésekben érthető meg. Tehát mindenképpen összehasonlító szempontoknak a fokozottabb figyelembevételét tartanám fontosnak. És itt alapkutatásoknak a végzése is fontos lenne. Az utóbbi időben a Jaross listáról hallunk egyre többet, de hát az áldozatok pontos számának, kilétének, nevesítésének, a neveknek az összegyűjtése terén is van még feladat.

Mong Attila: - E szerint van esély arra, hogy a Jaross listákat össze lehet állítani?

Schmidt Mária: - Én azt gondolom, hogy elő fognak kerülni valahol.

Mong Attila: - Ugye néhány évvel ezelőtt lehetett olyat hallani, hogy valaki felajánlotta megvételre ezt a listát. Ennek mennyire lehet valóságot adni, vagy hitelt adni?

Schmidt Mária: - Hát nem tudom. Tehát az hogy hallottam valakitől de nem tudom, hogy ki és nem tudom hogy hol és nem tudom hogy mikor, tehát ezt nem tudom, hogy hogy van. Azt tudom, én is hallottam akkoriban hogy sokan próbáltak megfúrásokkal üzletelni. A 80-as évek második felében, a 90-es évek elején nem tudom hogy ennek mennyi a valóságtartalma, vagy ez mennyire pletyka. Én azt gondolom, hogy miután minden dokumentum több példányban készült el, nagy valószínűséggel előbb-utóbb valahol nem várt helyen elő fog bukkanni.

Mong Attila: - Miért van ekkora jelentősége ennek a listának?

Schmidt Mária: - A kutatók számára azért van jelentősége ennek a listának, mert azt gondolják, hogy ennek az alapján precízebb képet lehet az elhurcoltak számáról, a pontos kilétéről alkotni. Szerintem minden, ami a történelmi megismerést elősegíti, annak a dokumentumnak van jelentősége és van szerepe. Én azt várom egyébként, hogy a Szovjetunió volt Szovjetunió területén, tehát Oroszország levéltárában még nagyon sok fontos ismeretlen dokumentum van, és hogy ezek is előbb-utóbb majd hozzáférhetőek lesznek.

Mong Attila: - Ez kölcsönös megegyezés kérdése gondolom, tehát a magyar államnak, vagy a magyar kormánynak kellene mindent megtenni annak érdekében, hogy ezek a levéltári dokumentumok kutathatókká váljanak?

Schmidt Mária: - Hát igen. Igen. Igen, én azt gondolom, hogy itt még vannak anyagok és hát aztán olyan kutatásokat is el kéne végezni, amelyek az 1945 utáni anyagokra vonatkoznak. Tehát részben a népbírósági pereknek a forrás kritikai áttanulmányozását nagyon fontosnak tartom. Szerintem ott még nagyon sok olyan anyag van, ami hasznosítható és pontosabb információkat ad a kutató számára.

Mong Attila: - Miért nem foglalkoztak ezzel annyit és úgy ahogy ez fontos lett volna a magyar történészek?

Schmidt Mária: - Hát mert ez idő kérdés, a rendszerváltozást megelőző pár évig tabutémának bizonyult. Hát ezzel a kérdéssel nem lehetett foglalkozni, és jóformán azt a szót hogy zsidó se lehetett leírni a magyar médiában. Arról beszéltek, hogy üldözöttek, meg antifasiszták. Így hívták őket. Hát úgy csináltak, mintha a zsidó magyarországi zsidó származásúk, vagy zsidónak minősítettek, nem egy külön elbírálásban részesültek volna, hanem úgy próbálták beállítani a történetet, mint hogyha lettek volna az üldözöttek ezekben a politika okokból üldözöttek és a faji okokból üldözöttek. És egy kategóriába lettek volna. Hát azért is kellett mindenképpen az auschwitzi kiállításban lévő kiállítást újjal felcserélni, nemcsak azért mert az anyag elhasználódott és nem volt elég korszerű, hanem azért mert Rajk Lászlótól kezdve mindenki ott szerepelt, akinek hát semmi köze ehhez a dologhoz nem volt. Tehát úgy próbálta a tudomány beállítani, vagy a politika ezt a kérdést, mintha nem lett volna egy speciális zsidó sors, amit meg kellett élnie a zsidó származásúaknak Magyarországon. És ez egy súlyos hazugság volt és súlyos tabusítása volt ennek az egész kérdésnek. Tehát nyilvánvalóan nem lehetett ezekről a dolgokról sem tanítani, sem nagyon tanulni. Amikor 1980-as évek elején Ránki György vezetésével egy magyar zsidóság történetével foglalkozó kutatócsoport alakult, aminek a tagja voltam és a Soros Alapítvány is a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve támogatott, az első olyan dolog volt, amikor ezzel a kérdéssel speciálisan valaki újra elkezdett foglalkozni mondjuk a 40-es végétől. Szünet volt. És nagyon sok hát ebben a témában fontos szerepet játszó kutató akkor engem, mint fiatal kutatót lebeszélt arról, hogy ezzel a kérdéssel egyáltalán foglalkozzak mert azt mondták, hogy hát ezzel nem lehet Magyarországon foglalkozni, ezzel nem lehet karriert befutni, ebből nem lehet publikálni, nem szabad ilyen kérdéssel egyáltalán foglalkozni.

Mong Attila: - A legjelentősebb munkák akkor is külföldön születtek?

Schmidt Mária: - Hát valójában jelentős munkák születtek meg, de ezek, részben mert úgy lett feltüntetve, mintha ez a zsidó szervezeteknek a dolga lett volna. Tehát például azok a dokumentumkötetek amelyek a vádirat a nácizmus ellen, vagy a fegyvertelenül álltak az aknamezőn, alapvető és nagyon jó munkák. Ezeket ugye szakma periférián kezelték és például Benisovszki Anna aki akkor a zsidó múzeumnak az igazgatója volt, már elhalálozott, az ők munkássága, az ő tevékenysége hát eléggé egy ilyen felekezeti perifériára lett kiszorítva. Úgyhogy nem voltak meg a lehetőségek arra, hogy ezzel a kérdéskörrel mondjuk az 50-es, 60-as, 70-es években foglalkozzanak magyar történészek.

Mong Attila: - A rendszerváltás után megtörtént?

Schmidt Mária: - Igen. A rendszerváltás után elkezdődött, fiatalok ráálltak ezekre a kérdésekre. Bejöttek azok a munkák. Hiszen azért Izraelben nagyon fontos munkák születtek meg, az Egyesült Államokban is fontos munkák születtek meg. Brahamnek a kétkötetes munkáját Ránki György támogatásával kiadták Magyarországon az első kiadásnak én voltam a kontraszerkesztője, egyébként hát ezek a dolgok megtörténtek a 80-as évektől kezdődően. Én azt hiszem, hogy nem állunk rosszul.

Mong Attila: - Sokat beszéltünk a Terror Háza Múzeum kiállításairól, de itt a magyar holocaust évfordulójával kapcsolatban számos kiállítás, történészi konferencia, egyéb rendezvények voltak. Mit gondol ezekről a rendezvényekről? Mit gondol a másik kiállításról? Például megnézte-e?

Schmidt Mária: - Hát nagyon nehéz. Általában azt szokták mondani, hogy a konkurenciáról vagy jót vagy nagy semmit. Én azonban nem gondolom hogy a Holocaust Múzeum, a Páva utcai múzeum az konkurencia lenne. Amikor az Orbán kormány arról döntött, hogy két múzeum létrehozására van szükség és az egyik holocaust áldozatainak állítson emléket, a másik az Andrássy út 60-ban legyen a nyilas és a kommunista diktatúra áldozatainak emlékét ápolva, akkor ezt a kettőt egyszerre gondolta. Nekünk nagyon rossz hogy nem készült el a Holocaust Múzeumban egy állandó kiállítás, én reméltem, hogy ez legkésőbb most arra megszületik. Én kudarcnak érzem, hogy ez nem így van, és azt gondolom hogy azért ezt előbb-utóbb végig kéne gondolni hogy kinek milyen felelőssége van ebben hogy itt egy olyan fotókiállítást mutattak be, amely hát nem helyettesítheti azt a feladatot, amit ennek az állandó kiállításnak kellett volna betöltenie. És azt is gondolom, hogy ez az Auschwitz album ami megjelent nagyon szép, az is egy hasonmás kiadás. Tehát szerintem ennél a magyar történész szakma többre képes.

Mong Attila: - De mit gondol, mi akadályozta meg ennek a létrehozását? Vagy, hogy egy igazi, bizonyára Ön is olvasott az ellentétekről a helyszín kiválasztásával kapcsolatban. Nagyon sokfajta ellentét lengte körül ezt a kezdeményezést.

Schmidt Mária: - Én azt gondolom, hogy a helyszín kiválasztását nem lehet kifogásolni. Ez a helyszín lett kiválasztva. Itt lehetett ezt a feladatot a legjobban megoldani. Egyébként az épület maga építészetileg szerintem szép. Csak nem tudom, hogy annak a célnak aminek kitűzték, tehát egy holocaust állandó kiállítás és dokumentációs központ hogy annak mennyiben felel meg. De hát én szerintem egy építésznek előtte meg kell mondani, hogy milyen feladat, milyen lesz a kiállítás, hol, mit akarok, mi a koncepcus, utána kell az épületet ennek megfelelően kialakítani. Itt fordítva történt. Nem értem hogy miért? Tehát nem értem, hogy hogy van az, hogy elkészül egy épület és utána kezdenek el arról vitatkozni, hogy a kiállított termek azok nem elegendőek ahhoz hogy a tervezett kiállítás be legyen mutatva. Én úgy tudom elképzelni, hogy előtte tudom, hogy milyen kiállítást akarok ott csinálni, és annak megfelelően alakíttatom ki az épületet ami nem egy meglévő épület volt. Tehát nem arról volt szó, mint mondjuk az Andrássy út 60-ban hogy egy meglévő épületek belül kellett megoldani a feladatot hanem egy jóformán használaton kívüli bárhogy alakítható területet kaptak a Holocaust Múzeum és Dokumentácós Központ céljára. Tehát azt gondolom, hogy ez a kudarc, mert én ezt kudarcnak értékelem, ez mindenképpen arra kell, hogy késztessen mindenkit, aki ebben benne volt, hogy végiggondolja, hogy mi az oka annak hogy ez nem történt meg. És nagyon furcsa egyébként a publicisztikákat, akik folyton a kormány felelősségére mutatnak. Szerintem a kormány adott pénzt, a kormány adott lehetőséget. Nem hiszem azt, hogy a magyar értelmiségieknek az a hozzáállása fenntartható, hogy mindig mindenért a politikát teszik felelőssé és ezzel próbálják a saját tehetségtelenségüket, tehetetlenségüket és kudarcukat palástolni. Én nem gondolom hogy itt a magyar kormány, sem az Orbán kormány, sem a Medgyessy kormány elmarasztalható lenne.

Mong Attila: - Azért ez egy politikailag nagyon kényes helyszín, kényes kezdeményezés. Tehát politikailag óriási figyelem övezte ezt a kezdeményezést. Ebben az értelemben nehéz dolguk volt azoknak, akik ezt létrehozták.

Schmidt Mária: - Hát de épp annál nagyobb a felelősségük. Épp annál jobb munkát kellett volna végezniük. De még egyszer mondom. A politika adott hozzá pénzt, adott hozzá lehetőséget, adott hozzá publicitást.

Mong Attila: - Tulajdonképpen ki is vonult a szakmai vitákból Ön szerint?

Schmidt Mária: - Hát én nem emlékszem arra, hogy a politika bármilyen szakmai vitába be lett volna vonva. Én nem is emlékszem semmiféle szakmai vitára. Én azt tudom, hogy a Múlt és jövőben két számon keresztül is Kőbányai János, aki a kuratórium egyik tagja volt, hát hosszas oldalakat szentelt annak, hogy kifejtse hogy szerinte mi az oka annak, hogy itt ez a kudarc be fog következni, mert ő erre elég régóta figyelmeztetett. Én nem voltam benne. Én csak az újságból ismerem ezt a történetet. De nem olvastam vagy nem hallottam arról, hogy a politika bármilyen mértékben meg akarta volna szabni úgy a mondanivalót, mint a kiállítás módját vagy bármilyen felhasznált eszközt. Tehát azt gondolom, hogy ne próbálja senki áthárítani a felelősséget másra. Azok a felelősek, akiknek a feladatuk lett volna, hogy ezt megoldják, akik ebben részt vettek, akik ezért pénzt kaptak, és úgy látszik hogy nem tudták megoldani.

Mong Attila: - A műsor elején említette, hogy számos terve van a Terror Háza Múzeumnak az év hátralévő részére. De nem igazán tudja, hogy ezeket sikerül-e megvalósítani, illetve nagyon úgy tűnt nekem, mint hogyha azt vetítené előre, hogy nem sikerül ezeket megvalósítani, mert hogy nem lesz rá elég pénz. Hogyan állnak költségvetési szempontból? Hiszen most leginkább az érezhető, hogy nem folytat a korábbihoz képest ugyanolyan hangos harcot ezekért a pénzekért. Mi ennek az oka?

Schmidt Mária: - Hát a költségvetési támogatás idején elég sokszor kellett még szólnom azért, hogy megkapja a Terror Háza Múzeum a költségvetési támogatást, hiszen megint el akarták vonni különböző célokra. Végül is ez nem valósult meg. Annyi támogatást kapunk, amennyi a működésünkhöz szükséges. Ebből ilyen programoknak a megvalósítását nem tudom fedezni.

Mong Attila: - Csak az állandó kiállítás fenntartására?

Schmidt Mária: - Igen, ez egy drága múzeum, mert olyan technikai eszközöket használunk benne nagy számmal, amelyeknek az állandó karbantartása és pótlása elég költséges. De ma ezt a nyelvet kell használni, hiszen ha a fiatalokat meg akarjuk fogni és őrájuk akarunk hatni, akkor olyan eszközöket kell használnunk, amelyeket ők értenek és ők használnak. Szeretném elmondani, hogy nemrég jöttem haza Brazíliából, ahol több mint harminc ország történeti múzeumainak a bemutatkozására került sor egy nemzetközi konferencián, és ott hogy ők Magyarországot a Terror Háza Múzeumát mindenki példaként állította fel, hogy hogy tudtunk a közelmúlttal szembenézni. Tehát ezért is nagyon fontos lenne ez a Holocaust Múzeum hogy tényleg rászolgáljunk erre a dicséretre. Tényleg képesek vagyunk arra, hogy a múlttal szembenézzünk, hogy bemutassuk, hogy a felelősségünket a múzeumi eszközökkel is a nyilvánosság elé tárjuk. Tehát én nagyon szeretném, hogy ha azok, akiknek ennek a Holocaust Múzeumnak az elkészítését kiköszörülték ezt csorbát és minél hamarabb egy tényleg nagyon magas színvonalú kiállítást tudnának létrehozni.

Mong Attila: - A Terror Háza Múzeumban még mi várható az év második felében ami biztosnak tűnik legalábbis?

Schmidt Mária: - Hát valószínűleg az 1984-ben meggyilkolt Propieluszko lengyel emlékkiállítását fogjuk rendezni, amit lengyel pénzből tudunk megvalósítani. És hát készülünk a jövő évi programokra, mert a jövő évet egész évben tartó Koestler emlékének és munkásságának szeretnénk szentelni, akinek jövőre lesz a 100. évfordulója. És hát felhívom a figyelmet, hogy a jövő héttől, tehát keddtől fogunk vetíteni egy dokumentumfilmet ami 9 órás és amit folyamatosan hónapokon keresztül fogunk vetíteni. Minden nap folyamatosan, tehát aki egyszer megváltja az időszaki kiállításra a jegyet, az többször visszajöhet és belenézhet a filmbe, hiszen egy alkalommal nem tudja senki megnézni, még két-három alkalommal is nehéz. És ez egy olyan dokumentumfilm amely nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a Terror Háza Múzeumnak az egész koncepcióját mi elgondoltuk, mert a múzeumban arra törekedtünk, hogy arcokat és sorsokat mutassunk be, mert az a meggyőződésünk, hogy az egyéni tragédiákon keresztül lehet átélni ezeknek a szenvedéseknek a megrázó tanulságait. És ez a film is olyan. Nem annyira képi eszközöket használnak, mint arcokat látunk, sorsokat hallunk, áldozatok és tettesek mesélik el azt, ami ez a szörnyű tragédia volt. Ami a magyar zsidókkal is megtörtént. De mondom, itt Európa több országában a zsidó sorsát is feleleveníti ez a film.

Mong Attila: - Köszönjük szépen hogy elfogadta a meghívásunkat. A stúdióban Schmidt Máriát, a Terror Háza Múzeum főigazgatóját hallották.