A szomszédok többsége rossz szemmel nézte őket. Mintha azt gondoltak volna, miért nem ölték meg ezeket is? Akkoriban azt hittem, azért, mert már magukénak érezték az elhurcoltak lakását és ingóságait, s meggyűlölték azokat, akik visszakérték azt, ami az övék volt. De azóta sok mindent láttam, és úgy gondolom, hogy mélyebb okokat is kell keresni. Gondolják csak el. Az ember szomszédját, akivel nap nap után elbeszélgetett, családjával együtt elhurcolták. Õ félrenézett, mintha nem történt volna semmi. Egy év multán aztán a szomszéd férfi családja nélkül jött haza. Gyerekei, akikkel az 6 gyerekei éveken keresztül együtt játszottak az udvaron, elszálltak a kéményeken. Mit érez ilyenkor az ember? Ha van egy cseppnyi lelkiismerete, akkor bűntudatot. A bűntudat marcangoló érzés, az ember meg akar szabadulni tőle. Hogyan szabadul meg tőle? Úgy, hogy gyűlölni kezdi azokat, akik ellen a bűnt elkövette. Az 1945 és 1947 közötti antiszemita hullámot másként nem is lehetne megérteni. Azt azonban mégis nehéz megérteni, hogy olyan kevesen emelték fel a szavukat akkoriban a holokausztra válaszoló új antiszemita hullám ellen, s hogy olyannyira elmaradt a felelősség kérdésének firtatása. Mintha a háborús bűnösök ellen hozott ítéletek - időnként nem is teljesen igazságos ítéletek - helyettesítették volna a lélekvizsgálatot. Bibó István volt a nagy kivétel. Hogyan válaszolt erre az antiszemita hullámra a „hazatérő" zsidóság? Egy részük azonnal kivándorolt Palesztinába vagy ahova csak tudott, míg az itthon maradtak nagy többsége el akarta felejteni zsidóságát. Még a gyerekei előtt is eltitkolta, hogy zsidó, mert nem akarta, hogy azok szégyenbélyeggel a mellükön éljenek. Igen sokan csatlakoztak a kommunista párthoz, mert azt ígérte, hogy náluk sem vallás, sem nép, sem nemzet nem számít. A magyar zsidók egy része együtt szűnt meg magyar és zsidó lenni, mert számukra itt magyarnak lenni csak zsidóként és zsidónak lenni csak magyarként lehetett. És itt, Magyarországon, kivételektől eltekintve, csak együtt lehetett mindkettőt vissza is nyerni. Azt is értem talán, hogy miért nem tört elő a kollektív tudatalatti mélyéből a holokausztra való kollektív emlékezés a kommunista uralmi rendszer idején. A szovjet ideológia szerint ugyanis a náci rendszer „fasiszta" volt, és a „fasiszta" rendszerek „antifasisztákat" üldöztek és gyilkoltak. Elsősorban kommunistákat. Legkevésbé sem akarom a náci rendszerrel szembeszálló politikai szereplők hősiességét lekicsinyelni, mikor azt mondom, hogy szenvedésüknek semmi köze sem volt a holokauszthoz. Az 6 esetükben egy totális állam gyilkolta azokat, akik szembeszálltak vele. A holokauszt esetében azonban egy népet jelöltek ki minden politikai motivációt mellőzve a rendszeres és teljes kiirtásra. Amíg az „antifasiszta" modell uralkodott, a holokausztról a magyarság nem emlékezhetett meg. A zsidók egy része ezt már megtette, de ez zsidó magánügy maradt. Jelentek meg könyvek, visszaemlékezések: Ember Mária tollából, már megjelent a „Sorstalanság" is és sokan figyeltek fel rá. Ez viszont irodalmi magánügy maradt. De miért nem tört fel a kollektív tudattalanból a holokauszt emléke ötven év múlva, a rendszerváltozás után? Az akkori időkből inkább a jobboldali antiszemitizmus vulkanikus kitörésére emlékezünk, mondjuk például Lovas István holokauszttagadó írására, méghozzá a Népszabadságban! A baloldal, a liberálisok és a középső jobboldalon elhelyezkedők erre az antiszemitizmus elutasításával feleltek. A válasz tisztességes volt, de pusztán negatív. Arról beszéltek, hogy mit nem szabad mondani, de arról nem, hogy mit kellene. Miért éppen most? Miért éppen 60 év múlva? Okok nincsenek, de körülmények vannak. Itt van mindenekelőtt Kertész Imre Nobel-díja, az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas regény, amit az emberek elolvasnak, és akkor látnak. Többet tudnak meg a holokausztról, mintha száz történeti könyvet olvastak volna el. És itt van, másodszor, csatlakozásunk az Európai Unióhoz.
A holokauszt Európa traumája. Az európai kontinensen mindenütt megtörtént és csak Európában történt meg. A két világháború, mint a megnevezés mutatja, világháború volt, kommunista és fasiszta totális diktatúrák voltak és vannak Ázsiában, Afrikában is. De a holokauszt európai belügy, az európai szégyen. És ebben a szégyenben mi is osztozunk Mi több, oroszlánrészünk van benne. S egész Európában mégis egyedül mi voltunk azok, akik ezzel a szégyennel számot nem vetettünk, akik még soha sem gyászoltunk.
Most tört elő a kollektív tudattalanból az emlékezés.
Most vetettek először számot Magyarország vezető politikusai és pártjai - a bal- és jobboldalon egyaránt - azzal, ami 60 évvel ezelőtt történt. Most először mondta ki Magyarország miniszterelnöke, hogy 60 évvel ezelőtt magyar gyilkolt magyart. Most először szembesül Magyarország fiatalsága a nagyapák és nagyanyák bűnével és szenvedésével. Most először nyitogatjuk a történelemnek azt a bizonyos hét kulccsal lezárt kapuját. Most először tudunk gyászolni, együtt és nem magunkban. Most először tudjuk azt, amit már hatvan évvel ezelőtt tudhattunk volna. Hogy vagy félmillió magyar zsidót öltek meg nem több, mint annyi idő alatt, amennyi egy gyermek fogamzásától születéséig szokott eltelni, hogy e kilenc hónap alatt majdnem kétszázezer magyar zsidó gyereket gyilkoltak meg, elsősorban Auschwitz gázkamrájában. A keresztény Európa kellős közepén. Ahol mindenki ismerte Krisztus szavait, hogy „engedjék hozzám a kisdedeket". Hogy Auschwitz a magyarság legnagyobb temetője.
Budapesten megnyílt a holokausztmúzeum. A Páva utcai épületben kapott helyet az Auschwitz album. Láthatjuk a kárpátaljai zsidóság egyik transzportjának rövid, igen rövid útját attól a perctől kezdve, hogy lekergetik őket a vagonokból a szelekción keresztül életük utolsó percéig, a gázkamráig. A fotót SS-fényképészek készítették, s ami talán mindennél paradoxabb, hogy a fotók mint fotók nagyon jók. A fényképek talán azoknak is mondanak valamit, akik azt tartották és tarják ma is, hogy a zsidóknak a bőrük alatt is pénz van. Az SS-fényképészek lencséjén keresztül rongyos gyerekeket, kendőbe bugyolált, öreg parasztasszonyokat, kopott kabátú férfiakat látunk. Persze közöttük is voltak gazdagok, mint minden népcsoportban, s ahogy minden népcsoportban, közöttük is kevesen.
Beszélni kell a Terror Házában megrendezett gyermekholokauszt-installációról is. A gyermekgyilkosság a legnagyobb bűn. Ezért pusztította el az első emberiséget a vízözön. De mi élünk. Nem élhetünk emlékezés nélkül. A Terror Háza egyik szobáját betöltő installáció megrendítő a maga egyszerűségében. Látjuk megölt gyermekek képeit, halljuk történeteiket, egyiket a másik után. Tudtuk mindezt eddig is, de ez a kicsi, félelmet keltő kiállítás döbbent rá arra, hogy mit jelent az, ha a gonosz ügynökei több mint egymillió kisdedet megöltek. Azokat, akik még alig éltek. 2004 áprilisa rendszerváltás a megemlékezésben. Mostanság iskolás gyerekek csoportosan mennek megnézni a kiállításokat, hallgatják a történeteket, elmennek zarándokolni Auschwitzba. Lehetetlen, hogy mindez ne érintse meg őket. S ha megérinti őket, akkor egy kicsit más emberek lesznek. S igazabb lesz a jövő is.