|
 |
|
|
|
Sajtóvisszhang |
|
|
|
| [2004-07-10 - Magyar Hírlap - Füzéki Bálint] | |
| | A Terror Háza két kiállításról beszél én két rendezvényről -, ám kiállításnak meg¬lehetősen kevés látnivalót nyújt. Ide mellé¬kelem a látható tárgyak teljes listáját, ha úgy tetszik, katalógusát. Hetedíziglen: 1 db SS-sapka magyarázó szöveg nélkül; alatta homokban elszórt egykori játékok: homo¬kozólapát, búgócsiga stb., 10 sorban 180 gyermekfénykép névaláírásokkal; 1 tévé nagyságú filmvetítő aktuális filmekkel, 1 érintős képernyő 1 személy számára szö¬veggel és képpel; 1 fiú- s 1 leányruha; Wal¬lenberg életrajza, 1 fej nélküli bábu. Ennyi. Magyar tragédia, 1944: a látogató vetí¬tővászon elé készített székeket lát, a vász¬non a témába vágó film pereg. Üveg mö¬gött halomba gyűjtött ruhaneműt látunk, majd mellette Porrajmos felirat alatt a cigányholokausztról rövid leírás. Emellett Vészkorszak címszó alatt Baky államtitkár mondatai a zsidók összegyűjtéséről és el¬szállításáról, s végül Shoah felirat alatt Himmler szövege arról, hogy a zsidók kiir¬tásának értelemszerűen a gyerekekre és a nőkre is ki kell terjednie. Ezután az euró¬pai országok zsidó emberveszteségének számszerű felsorolása következik. A rövi¬debb falon egy SS- és egy csendőregyenru ha mindenféle szöveg nélkül. A másik, a hosszú falon a megsemmisítőtáborok, il¬letve a magyar gettók és gyűjtőtáborok tér¬képe, efölött 4 x 27 fénykép - néhány üres keret -, a magyar nevek legföljebb ha a legalsó sorban olvashatók: „nyilas testvérek" Egy-egy táblán a dachaui, illetve a buchenwaldi őrszemélyzet névsora.
A vetítővászon mögötti falon Emberek az embertelenségben felirat alatt egy hosszú névsoron kilenc fénykép: Wallen¬berg, Varga Béla, Uhl Antal, Sztehlo Gá¬bor, Slachta Margit, Ravasz László, Pór Jó¬zsef, Pintér Sándor, báró Apor Vilmos, alatta: „A horogkereszttel szemben áll az egyszerű kereszt" (Márai). Ez az idézet te¬litalálat!
Amin időközben változtattak: a megnyi¬tón az Emberek az embertelenségben fel¬soroltak között volt látható Ravasz László református püspök fényképe. Annak a Ra¬vasz Lászlónak, aki nemcsak megszavazta az első zsidótörvényt, hanem el is magya¬rázta, hogy miért van erre szükség, és mi¬lyen jó lesz. A másodikat már nem szavaz¬ta meg, s amikor egyértelművé vált, hogy a zsidóság élete veszélyben van, akkor kü¬lönböző tiltakozó akciókban vett részt. Annyi tiszta ember közül válogatták ki a megjelenített kilencet - vajon mi indokol¬hatta az ő szerepeltetését? Második látoga¬tásomkor már nem volt ott a képe.
A megnyitón a Magyar tragédia, 1944 termében a címnek megfelelően egy ma¬gyar csendőregyenruha látványa fogadta az embert. Jelentőségteljes nyitókép. Utá¬na következett az SS uniformis. Második látogatásomkor másik ajtón tereltek be, s ekképp a terem végében látható csendőr¬egyenruha elvesztette a jelentőségét. Mennyit tesz az elrendezés! A szakembe¬rek nyilván tudják! A Radnóti-idézetek „az ember úgy elaljasult", „önként, kéjjel ölt" - természetesen kívánkoznak ide. A Pesti Napló 1938. május 5-ei cikkéből vett idézet döbbenetes: „Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint a keresztény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy az állampolgári egyenlőség megszentelt alapelvének semmibe¬vételével jogfosztástól, megszégyenítő gyámkodástól, kényszeralkalmazkodástól várjuk megélhetésünket. Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terhe li, ha lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik a törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia." Soha ehhez hasonló tisztessé¬ges, józan, keresztény (inkább politikai, mint vallási értelemben keresztény) okfej¬tést még nem hallottam-olvastam. Nem tu¬dom, Ravasz László - és a többi egyházatya - olvasta-e. Akár igen, akár nem, megsza¬vazta ezt a törvényt, többen a következőt is.
Nem tartom szerencsésnek a Pilinszky idézetet, miszerint a holokauszt a XX. szá¬zad botránya. A holokauszt nem botrány, annál sokkal több.
Az a falra festve olvasható illegális zsidó röplap - amely már a haláltáborokról tu¬dósít 1944 júliusában - számomra új, gon¬dolom, sokaknak másoknak is. Sajnos el¬szigetelt és hatástalan maradt.
A termekben elhelyezett kísérőszövegek egyike: „Az a bűntény, amely Soa néven vált ismertté, a 20. század eltörölhetetlen szégyenfoltja marad." Súlyos szavak II. Já¬nos Pál pápától. Nem összevethetők Pi¬linszky definíciójával.
Jóval problematikusabb a Magyar tra¬gédia, 1944 ismertetője. Az első bekezdés tárgyilagosnak mondható módon afféle távirati stílusban írja le a holokauszt ma¬gyarországi történését. A második be¬kezdés az első zsidótörvény ismertetésé¬re vállalkozik, majd mint az ezzel kapcso¬latos legfontosabb tudnivalót jegyzi meg: „A törvényt nem szavazta meg a magyar parlament több képviselője, és nyilváno¬san tiltakozott ellene a keresztény értelmi¬ségiek egy csoportja is." Az ember a fejét kapkodja tanácstalanságában: akkor most lett zsidótörvény, vagy nem?! Ha lett, ak¬kor mért arról beszélünk, hogy volt, aki nem szavazta meg? De ha ez mégis ennyi¬re fontos, akkor legalább néhány nevet kel¬lene említeni közülük, hogy tudjunk róluk. A Házon kívüli tiltakozásukért elismerés és tisztelet jár Kodálynak, Bartóknak, Zilahynak és a többieknek. Ám ha nekik tiszte¬let, akkor mi jár Serédinek, Ravasznak és Raffaynak, a keresztény Magyarország ke¬resztény egyházi vezetőinek akiket e tisztségüknél fogva a Felső Házba emelt a politika, s közülük Serédi Jusztinián az or¬szág egyik legfőbb közjogi méltósága, hercegprímás -, akik mind megszavaz¬ták az első zsidótörvényt, többen a másodi¬kat is?
Az Emberek az embertelenségben tabló kilenc neve közül az egyetlen Wallenberg kivételével valamennyien egyházi emberek. Ez azt a hamis látszatot kelti, mintha a ma gyár egyházak kiálltak volna a zsidóság mellett. Márpedig ez nem így van! Az üldö¬zötteket mentők között nagyon sok, hitét komolyan megélő keresztény ember volt. Papok, apácák, szerzetesek is. Róluk csak a meghatott tisztelet hangján szólhatunk, ők a kereszténység becsületét is mentették. Az egyházak azonban hallgattak, mint a sír. A pápa is. A keresztény Magyarország keresztény egyházainak vezetői előbb aktivi¬tásukkal, később passzivitásukkal kikövez¬ték a holokauszthoz vezető utat.
Dicsértem, s ezt most megismétlem, hogy a nyitáskor a Magyar tragédia, 1944 termében a csendőregyenruha a magyar felelősséggel szembesít. De a tragédia immár „1944" nélkül - sokkal korábban kezdődött. S azzal, hogy ez a darab az első tárgy, mintha a felelősséget is egyértel¬műen az ezt viselőkre hárítanánk. A kivég¬zésért a hóhért tesszük első felelőssé?
Az 1944-es magyar tragédia nem velük kezdődött, hanem a rendszeres és „tudományos" antiszemitizmussal - az egyházi¬val és a világival. Ahogy a csendőregyenru¬ha híven jelképezte a fizikai erőszakot, úgy Teleki Pál alakja híven jelképezte volna az erőszakot megelőző gyűlölködést, annak tudományossá minősített és paragrafusok¬ba szedett formáját. Itt van az 1944-es ma¬gyar tragédia gyökere, mert a csendőrség „csak" tette a dolgát.
Miközben beszámolómat írtam, több¬ször is elővettem a téma alapművét. Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Gondolat, Budapest, 1988. A fordítást az eredetivel egybevetette és szakmailag el¬lenőrizte: Schmidt Mária. |
|
|
|
|
|
|
|
