A Markó utcái Berzsenyi Dániel gimnáziumba, ahová ezekben az időkben járt, a keresztény és a zsidó diákok között nem volt ellentét. Igaz, hogy az utasítások szerint muszáj volt származás szerint elkülöníteni az osztályokat de ez a hangulaton, a bánásmódon nem érződött. Az igazgató, a tanárok, egy ember kivételével rendesek voltak - meséli, majd így folytatja a történetet:
"Március 19-én édesapámmal a belvárosi főpostáról mentünk hazafelé. Az Andrássy utat végig ellepték a német tankok és a katonák. Csak otthon, a rádióból tudtuk meg, hogy megtörtént a német megszállás. Májusban már kijelölték a csillagos házakat. Az otthonunkat el kellett hagynunk, két alkalommal is költöztünk. Kíváncsi gyerek voltam, s noha a csillagot viselni kellett és a szabad mozgást korlátozták jártam-keltem a városban. Apám munkaszolgálatos volt a mai Szlovákia területén, de olykor hazaengedték. Július volt, amúgy az élet normálisan ment. Fogalmunk se volt róla, hogy a családunk egy részét akik Pécelen laktak, már egy hónapja elhurcolták Auschwitzba. Senki se jött közülük vissza. A házukat természetesen kirabolták. További két családtagunk valahol Voronyezsnél tűnt el."
De abban a csillagos házban, ahol laktak, még viszonylag nyugalom volt. Október közepétől, a nyilas hatalomátvétel után, fordult a kocka. Minden éjjel razziának, munkaszolgálatosokat, katonaszökevényeket, ellenállókat kerestek.
"November tájékán, egy ilyen razzia után anyámat, nagyanyámat és más idős embereket meg a gyerekeket gyalogmenetben kivitték az Óbuda-Újlaki Téglagyárba. A kíséret rendőrökből állt, egy nyilast láttunk csupán. Az egyik rendőr haza akart küldeni: mit keres itt ez a keresztény kölyök? - kérdezte (a szőke hajam és a kék szemem miatt gondolta), de anyám nem engedett el maga mellől. A téglagyárból a nagynénémet és más asszonyokat elindították a nyugati határ felé, néhányan meg tudtak szökni még útközben. Minket anyámmal visszairányítottak a csillagos házba. Újabb razzia következett, ekkor a Dohány utcai templomba gyűjtöttek össze, majd ismét a téglagyár következett. Itt anyámat egy menetszázadba tették. Jóval később tudtuk meg, hogy sikerült megmenekülnie, keresztény papírokkal bujkált. Magamra maradtam a bátyámmal. A szabad ég alatt egy futballpályán ácsorogtunk úgy százötvenen, kétszázan lehettünk. Csupa gyerek és nagyon idős ember. Egy nagy Mercedes autóval megjelent egy magas ember, civilben volt. Német tisztek, rendőrök vették körül. Utóbb derült fény rá, hogy a civil ruhás férfi Wallenberg volt. Így - rendőri kísérettel - a fogva tartottak átkerültek az úgynevezett nemzetközi gettó egyik védett házába, az Újlipótvárosba" - idézi fel az akkori mentőakciók egyikét Gyepes Gilbert Ottó.
A védett ház egyik négyszobás lakásában negyvenen voltak egy fedél alatt. Itt is rendszeresen razziáztak, a mellettük lévő házból egy éjszaka mindenkit elvittek. Az ő szerencséjük az volt, hogy a házmester részegségében nem nyitotta ki a kaput a nyilasoknak.
A következő napok történései: "Január tizedikén vittek át minket a nagy gettóba. Nem ordítoztak útközben, nem is lőttek le senkit. A Wesselényi utcai kapunál léptünk be. Egy nagy íróasztal mögött fekete egyenruhás férfi ült, ha még volt valakinél valamilyen értéktárgy, elvették. Ott álltunk magunkban, két gyerek. Véletlenül találkoztunk egy rokonunkkal, befogadott. Az Akácfa utca 21-ben laktunk. A házak pincéit vészátjárók kötötték össze, hogy szükség szerint menekülni lehessen. Január 17-én néhány SS bukkant fel, sárosan, véresen. Csak annyit kérdeztek, merre van a Duna és elmentek. Egyre közelebbről hallottuk az orosz szöveget a hangszórókból... Aztán hajnalban valaki kinyitotta kaput és azt mondta: Itt vannak. Édesapánk néhány óra alatt ránk talált. Az első orosz katonát az Akácfa-Wesselényi utca sarkán láttam. A másodikat a szétlőtt üzletünk kirakatában. Ott ült a kozák és egy karddal nyeste a szalonnát. Volt aki levagdosta a ruhánkról a sárga csillagot. Még kristálycukrot is kaptunk tőlük több zsákkal. Többet ért akkor az aranynál. Mi akkor még szimpatizáltunk az oroszokkal. Tőlük kaptuk a szabadságot hogy aztán nem miattunk jöttek, azt ma már tudjuk. A szüleim igyekeztek újból talpra állni, reménykedtek, hogy elindul egy jó élet. Senki se sejtette, hogy mi következik."
(A Terror Háza Múzeumának gyűjtéséből idéztünk) |
