Vajon kinek mire szabad ma emlékeznie, kinek milyen szenvedések előtt lehet fejet hajtania az amúgy szabadnak mondott Magyarországon? Radikális hetilapunkban egy hosszadalmas fejtegetésből arra következtettem, hogy például a jobboldali vezetésű Terror Háza Múzeumnak nem szabad emlékeznie a holokauszt idején meggyilkolt gyerekekre. És Szili Katalin is nagyon-nagyon rosszul tette, hogy egy jobboldal által szervezett rendezvénysorozatot megnyitott. Beszéde a cikkírók szerint "üres és ízléstelen" volt. Gondolom, ugyanettől a személytől ugyanez a beszéd máshol megtartva minimum "megindító és elmélyült" lett volna. A házelnök asszony meggondolatlanul nem arra koncentrált, hogy kik jegyzik a megemlékezést, hanem a számára lényegesre, arra, hogy mi a megemlékezés tartalma és milyen a mélysége. Sőt kitelik tőle, hogy "csak" a szenvedő gyerekekre, "csak" a holokauszt áldozataira koncentráljon.

 

Ott voltam a mostoha időjárás miatt sem eltántorodók tömegében, vártuk a házelnök asszonyt a Terror Háza Múzeum szögesdrót díszlete előtt. Nem meséltünk egymásnak vicceket, nem csapdostuk a combunkat a röhögéstől, mint egy ifjú MSZP-képviselő. Sok idős ember ácsorgott esernyőt tartva feje fölé, vagy éppen bőrig ázva. Kétségtelen, nem úgy néztek ki, mint az ifjabb Rényi által "elkötelezett közönségként" lovaggá ütött távolmaradók. Nem, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor ők egyszerűen öreg zsidó emberek, asszonyok voltak, akik meg tudtak menekülni, de valószínűleg valakijük, akit nagyon szerettek, odaveszett, és ezért a lelkük elvezérelte őket a holokauszt idején meghalt gyerekek emlékére rendezett kiállításra.

 

Most a hetilap - az ifjú Rényi hangján - azt üzente ezeknek az öregeknek, akiknek sorsuk arcukra volt írva, hogy erre a megemlékezésre egy magára valamit is adó komoly ember, az "elkötelezett közönség" (sic!) el se ment. Mennyi lenézés, mennyi embergyűlölet, mennyi közöny, mennyi ostobaság van ebben a kijelentésben! Ezzel a pökhendiséggel leginkább azokat a túlélőket alázta meg, jobbára hetven-nyolcvan éves zsidó embereket, akik bőrig áztak ott az esőben, pedig csak a szívüket jöttek megfürdetni.
A cikkíró szerzőpáros - megidézve többszörösen a régi, Rényi-féle népszabadságos idők szellemi diktatúráját - nem átallja megjegyezni, hogy "a holokauszt ügyében elkötelezett közönség nagy része távol tartotta magát a jobboldali egyoldalúságairól ismert Terror Házától, de a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely iránt is kialakult egyfajta előzetes bizalmatlanság, elsősorban a helyszín megválasztása és a nyitókiállítás körüli éles polémiák következtében". Lefordítom magyarra: ti jobboldaliak, akármit tesztek, egy szavatokat sem hisszük el. Szórjatok hamut a fejetekre, verjétek bűntudattal a melleteket, még akkor is, ha húsz évvel a történtek után születtek azok a fiatal történészek, akik ezen a kiállításon hónapokig dolgoztak.
Nyilvánvaló: pártban-politikában kell itt gondolkodni. A mi szabad Magyarországunkon vannak szabad emberek, és vannak még szabadabbak. A baloldal előbb bocsát meg Zuschlag úrnak, mint a tisztességgel emlékező jobbközépnek.

 

"A multimédiás képernyőkön - olvashatjuk tovább a cikkben - minden kronológiai vagy topográfiai logika nélkül gyors egymásutánban peregnek a képek: csontig soványodott, még élő és már holt gyerekeket látunk különböző kelet-európai gettókban, az Ersatzungsgruppék kivégzéseit valahol a megszállt keleti területeken, hullákat teherautón, tömegsírokat, felbukkan az Auschwitz Album néhány képe is, majd valamelyik európai város utcáin készült felvételeket látunk helyi zsidók deportálásáról. Minden figura, minden esemény ki van emelve térbeli és időbeli összefüggéséből, és beazonosíthatatlan, követhetetlen képvillanássá egyszerűsödik."
Erre csak azt tudom mondani, hogy akinek nem sikerül térbeli és időbeli összefüggésekbe helyezni a "még élő és holt gyerekek" gettóbeli látványát, vagy a teherautón szállított hullák hegyéről nem tudja eldönteni, hogy ez most mit is akar jelenteni, akinek számára mindez "beazonosíthatatlan", annak komoly bajok vannak a történeti tudatával. És akkor finom voltam.

 

Az emlékezési jogosultságokat oly igen számon tartó cikkírók bizonyára a Mazsihiszt is felelőtlennek tartják, amiért az képviseltette magát például a hódmezővásárhelyiek által megrendezett holokauszt-emlékünnepségen, amelyhez szintén a Terror Háza Múzeum adott ötleteket, anyagokat, szakmai tanácsokat. Vezetői bizonyára nem gondolták át alaposan, hogy jó-e a koalíciós pártoknak az, ha a gyönyörűen fölújított hódmezővásárhelyi zsinagóga avatásán együtt emlékeznek a hatvan évvel ezelőtt történtekre a város képviselőivel. A helyi zsidóság is megtalálta a közös nevezőt a városvezetéssel, pedig - lássanak csodát! - fideszes a polgármester. Az emlékezésen Lázár Jánostól Vanderstein Jánosig, Zoltai Gusztávtól Pokorni Zoltánig mindenki mindenkit tisztelettel meghallgatott, és ettől nem dőlt össze a zsinagóga.
Lehet, hogy vidéken az emberek más léptékben gondolkodnak?

 

Mielőtt kitör és elharapózik a bizonytalanság pestise, várom, hogy az illetékesek közzétegyék a listát, kinek mire szabad emlékeznie. Ha meglesz a lista, velem sem fordulhat elő, hogy előadást tartok Kertész Imre és a Kádár-rendszer permanens horzsolódásairól. Ez már megtörtént, eső után köpönyeg.

 

Nehéz tudomásul venni, hogy többé nem az hiteles, amit írunk, hanem az, hogy aki megnyilvánult, az mely politikai platformhoz húz, és főként, hogy véleményét mely csoport hagyta jóvá.

 

Sajnos, én tizenöt éve a fejembe vettem, hogy szabad országban élek. Úgyhogy ha elkészül is a lista, gyanítom, azok közé fogok tartozni, akik fütyülnek rá. Egyébként is rossz hírem van az "elkötelezett közönségnek": a listára ügyet sem vetők köre egyre bővül. Claude Lanzmann filmrendező sem tudta, hogy alkotása, a Shoah nem vetíthető le a Terror Háza Múzeumban. De megmondták neki. Üzent neki "az elkötelezett közönség". (Régen ők voltak az illetékes elvtársak.)

 

Véleményem szerint egy jelentős művésznek megmondani, hogy ő mit gondolhat és mit nem, mit engedélyezhet és mit nem, mindig kockázattal jár. Minél nagyobb tehetség az illető, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a susmogó "elkötelezetteket", akik megmondják neki, mit kellene tennie, elküldi a pokolba.

 

Lanzmann-nak is megmondták a hazai elkötelezettek, hogy neki mit szabad és hogy miként legyen óvatos a Jobboldal Rémével szemben. Lanzmann először vissza is vonta a vetítés jogát. Aztán tájékozódott - mert szabad ember, karakán művész-értelmiségi mindig megsejti az igazságot -, és ripsz-ropsz visszavonta a visszavonását! Kínos. Akik őt félretájékoztatták, azóta is mély hallgatásba burkolóznak. Engedelmes médiánk nem szegődött nyomába a teljességgel érdektelen - értsd: nem a baloldal érdekeit szolgáló - ügynek. (Az igen tanulságos levélváltást, lefűzve az utókornak, megőrzi a Terror Háza Múzeum.)
így az intézmény végül is megkapta a filmrendezőtől az engedélyt arra, hogy a Shoah-t levetíthesse a megszámlálhatatlan látogatónak. Látjuk tehát: Lanzmann is meggondolatlan volt. De nem tehet róla, mert még nincs meg a lista, hogy ki, mikor, kire és mire emlékezhet. Majd meglesz, és akkor ilyen zavarok nem fordulhatnak elő, hogy a jobboldal magáénak érzi a holokauszt magyar tragédiáját, lanzmann is talán csak arra gondolt, hogy azok a gyerekek, akik meghaltak, megérdemlik, hogy emléküket pártsemleges módon megőrizzék. (Mellesleg a diákcsoportoknak sem ártott, hogy megnézhették ezt a filmet.) De bízzunk a baloldalban: ha meglesz a lista arról, hogy kinek, mikor, mire szabad emlékeznie, a névsort az Internacionálé szárnyain akár Párizsba is elröpítik. Mert ők nem ismernek lehetetlent.

 

S ha így megyünk tovább a lenini úton, akkor minden felelős ember fiókjában, mint a régi szép időkben, ott lesz a lista, és mindenki tudni fogja, hogy merre. És mettől. És meddig.

 

A Terror Háza Múzeum ebben az évben ismét egy magyar tragédiára emlékezik. Ez is hatvan éve történt. Ez is évforduló. Most annak jött el az ideje, hogy a Szovjetunióba hurcoltaknak állítsunk végre emléket. Azoknak, akiket nem siratott el senki. Most a becsapottakra, a családjuktól erőszakkal elszakítottakra, az agyondolgoztatottakra, a gulágra hurcoltakra emlékezünk. A marhavagonba tuszkolt tizenkilenc éves rakamazi lányra, akinek a megfagyott csecsemőjét a vonatsínek mellé dobták a katonák. És hiába könyörgött, hogy legalább a gyerek holttestét hadd vigye magával eltemetni.

 

Idén az ő emlékükre gyújtunk mécsest. Szolzsenyicin azt írta: "semmi sem marad elmondatlan".

 

Listánk arról, hogy kinek szabad és kinek nem szabad emlékeznie a halottakra, nincsen.

 

Nem is lesz.

 

Minden könnycseppre, minden megrendült mondatra, minden együttérzésre szükségünk van. Bárki elgondolkodhat a több százezer elhurcolt, megfagyott, halálra dolgoztatott magyar kálváriáján. Mindenkinek a szíve joga megrendülni a szovjet munkatáborokban elpusztultak sorsán.

 

Nem kérdezzük meg, hogy "dokument jeszty?". Csak azt kérdezzük: hol domborulnak sírjaik?