(az elhangzott beszéd szerkesztett változata)

Egy kiállítás, mely a vészkorszak gyermekeinek iszonyú sorsát idézi fel, itt ezen a helyen óhatatlanul eszembe juttatja az emlékeket, melyek a Terror Házához fűződnek. Sokan mondják, az öreg ember feledékeny, sokszor arra sem emlékszik, hol járt tegnap, vagy mit evett ebédre. Lehet, de mi öreg emberek annál inkább tudunk emlékezni, mi történt gyermekkorunkban és fiatalságunkban.

Valamikor 1938-ban egy nap itt, az Andrássy úton járva láttam egy csoportosulást ez előtt a ház előtt. A ház erkélyén magas hangon egy szónok uszító, zsidógyalázó beszédet tartott, és a lent gyülekező emberek egymás után vették elő kabáthajtókájuk mögül az akkoriban tiltott nyilaskeresztes jelvényt és tűzték ki láthatóvá. Majd felröppent egy árpádsávos nyilaskeresztes zászló is, és menetté alakulva, jelszavakat kiáltozva elindultak a belváros felé. Messze nem juthattak, mert lovas rendőrök hamarosan szétzavarták a tüntetőket.

Valamikor az ötvenes években újra erre járva megint láttam egy embert az erkélyen szónokolni. Lent katonás rendben kékparolis államvédelmi pártszolgálatosok álltak, majd hangos énekkel vonultak végig az Andrássy úton.

A zsidótörvények éveiben már felnőttnek számítottam, magam is érintett lévén saját élményeimről, tapasztalataimról tudok csak beszélni. Mikor a hitleristák lerohanták Lengyelországot, láttam a hazánkba menekülő katonákat és civileket. Akkor villanyszerelő munkásként egy olyan épületen dolgoztam, amelyet menekültek számára hoztunk rendbe. Észrevettük, hogy a lengyel menekültek mellett befogadott a szolgálat sokféle más nemzetiségű embert, és rengeteg árva gyerek került hozzánk. Akkor persze nem tudhattam, hogy ezek a kis szerencsétlenek azért lettek árvák, mert szüleiket elhurcolták, míg őket jótékony kezek kimentették a gettóból.

1942-től munkaszolgálatban dolgoztam, megjártam a Székelyföldet, majd Kárpátalját. A megnagyobbodott Magyarországon itt is, ott is békességben éltek még zsidó családok. Gyermekeik boldog tudatlanságban jártak a magyar iskolákba, a szülők büszkék voltak magyarságukra, amit a két évtizedes trianoni megcsonkítás idején is megtartottak. Sokan őrizték az első világháborúban kapott vitézségi érmeiket, Kossuth képet és magyar zászlót.

1944-ben, éppen német megszállás idején Budapestre kerültem a honvédségi Vasút- és Hidász Szertárba. Itt már közelről láthattam a Sztójay-kormány egyre erősbödő zsidóellenes rendeletözönét. Borzasztó volt látni kis gyermekeket nagy sárga csillaggal az utcán, hallani a mocskos szájú részeg nyilasok megjegyzéseit.

A vidék zsidóságát példátlan gyorsasággal és szervezettséggel deportálták. Mi egyszerű emberek, pláne a honvédség kebelében semmit sem tudtunk arról, mi történik az elhurcoltakkal. A munkaszolgálatos alakulatokat is elkezdték nyugat felé kiszállítani a honvédségi üzemek teljes felszerelésével. Éreztem, hogy nem lenne jó Németországba utazni, a vonat indulása előtt kalandos módon megszöktem, majd egy viseltes katonaruhát szerezve itthon maradtam. Egy emberséges századparancsnok befogadott a fővárosban visszamaradt alakulatába, ott a századkonyhán dolgozhattam. Ocskay László, így hívták ezt az első világháborús hadirokkant katonatisztet, szabad mozgást engedett és én egyszerű katonaként zsidó öregeket és gyermekeket menthettem sokszor csak úgy, hogy a nyilasoktól megszállt és kirablásra kiszemelt csillagos házból kihoztam. Mindig azt mondtam, hogy a Városparancsnokság utasítására viszem kihallgatásra embereimet.

Budapesten a Nemzetközi Vöröskereszt és az egyházak több helyen létesítettek menedéket árván maradt zsidó gyermekek és nevelőik számára. Különösen nagy és áldozatos munkát végeztek a cionista mozgalom bátor fiataljai, akik ugyancsak hamis papírokkal, nem egy esetben katonaruhában menekítettek árván maradt, csellengő gyerekeket.

Múlnak fölöttünk az évtizedek, emlékek és emberek tűnnek fel emlékezetemben. Vannak, akik nevét soha nem lenne szabad feledni. Nem csupán Raoul Wallenberget és Karl Lutz svájci konzult kell örökké tisztelni, de voltak egyszerű emberek, akikről mára talán csak én emlékezem. Volt a budapesti Műegyetemen egy Börcsök nevű fiatal tanársegéd, aki hónapokig rejtegetett egy kisebb csoport cionista fiatalt, lányokat és fiúkat. Élt a budapesti Szív utcában egy derék házfelügyelő, aki 1944 karácsonyi ünnepén kimentett néhány nyilas suhanc kezéből mintegy száz kisgyermeket és néhány nevelőjüket. A történet olyan, hogy ha személyesen nem ismertem volna Huber Imre házfelügyelőt a Szív utca 33. számú házból és a ház lakóit, talán hihetetlennek kellene mondani. Akkor, 1944. decemberén már állt a hetedik kerületben a bedeszkázott zsidó gettó. Egy eszement nyilaskeresztes kerületi főnök elhatározta, hogy nem maradhat a gettón kívül még az a néhány száz gyermek sem, akiket a Vöröskereszt egy hatodik kerületi otthonban tart el. Megparancsolta néhány kis pribékjének, hogy azonnal hajtsák ki az utcára a gyerekeket és kísérőiket és vigyék el a gettóba. Valószínűleg részegek voltak a kisnyilasok, nem értették jól a parancsot vagy nem tudták, hogy a gettó központja a Síp utcában van, talán összetévesztették a két utcanevet, de mindenesetre elhurcolták a hidegtől és fáradtságtól reszkető gyerekeket a Szív utcába és ott házról-házra valami zsidó vezetőséget kerestek. Huber házfelügyelő talpraesett, bátor ember volt, azt mondta a kis pribékeknek, jó helyen járnak, ő tüstént átveszi a transzportot és majd ellátja a bajukat. Nyilasék örültek, hogy karácsonyi feladatukat elintézték, a házfelügyelő pedig a lakók segítségével meleg szobákban elhelyezték a gyerekeket. Volt hely, a ház zsidó lakóit már régen gettóba vitték, és az üres lakásokba tüstént befűtöttek, majd az asszonyok levessel, teával és némi ennivalóval látták el a menekülteket. Közben kigondolták, hogy legjobb lesz Wallenberget és a Nemzetközi Vöröskeresztet értesíteni. Nem is telt bele két nap, a svéd és a svájciak rendőrökkel eljöttek a gyerekekért és visszavitték mindet régi helyükre. Hogy ez mind így történt, arról a felszabadulás után a zsidó árvaház vezetője hálatelt levelet intézett Huber házfelügyelőhöz. A levelet magam láttam és az esetről néhány évvel ezelőtt a dokumentumot mellékelve cikket is írtam a Vigilia című katolikus folyóiratnak.

Legszomorúbb sorsa a gettóban a gyermekeknek és öregeknek volt. Három régi nagyobb vendéglőből kialakított közkonyha látott el mintegy nyolcvanezer embert. Alapanyaggal a Zsidó Tanács csak üggyel-bajjal tudta ellátni az üzemeket. Hiány volt tüzelőből, a néhány pék oly kevés kenyeret tudott sütni, hogy az éhezés egyre nőtt. Sok volt az éhezéstől, betegségtől elhunyt öreg és gyermek.

És befejezhetem azzal, hogy ott valóban a szovjet katonák hozták meg a felszabadulást és új életet, mert ha az ínséges idők tovább tartanak, már tízezrével hullottak volna emberek a sírba.